Az állkapcsom megfeszül, a vádlim bekeményedik, a fülem bedugul… a testem, az idegrendszerem jelez. Itt most valami fontos forog kockán – figyelj és érezd. Ahelyett, hogy a megtanult módon megnyugtatnám magam: “nincs semmi baj, minden rendben”, megengedem érezni, megköszönöm a testemnek, hogy megmutatja, milyen jelentős számomra ez a lépés. Megmutatja, hogy most, ha merek, léphetek. Átléphetek a küszöbön, haladhatok, szintet ugorhatok, átminősülhetek.

Mit teszel, ha válaszúthoz érsz? Ha olvastad az előző cikkemet, akkor talán emlékszel, hogy a vadonról írtam Neked. A vadonról, ami járatlan és teljesen más, mint amit megszoktunk. Ahonnan néha legszívesebben visszafordulnánk még akkor is, ha önszántunkból kezdtünk bele az utunkba. Ahol nagyon sok az ismeretlen és emiatt sokszor azt érezzük, hogy elakadtunk, megállunk, körülnézünk és fogalmunk sincs, hogy mitévők legyünk, merre induljunk tovább.

Létezik a város, a falu, ahol biztonságos, megszokott, ISMERŐS minden. Tudod, melyik utca után melyik következik, mikor megy Marika néni vásárolni (mindig ugyanakkor) és azt is, hogy mit fog mondani, ha összetalálkoztok. Ismered a rendszert, a “lüktetését” mert a része vagy. Van, amikor ez unalmas, van, amikor fojtogató, van, amikor megnyugtató, de mindig BIZTONSÁGOS. És ott a vadon. ISMERETLEN, ijesztő mégis invitáló. Főleg, amikor a falu olyan kevésnek tűnik.