Dr. Máté Gábor szerint a gyerekek nem csak úgy cselekszenek, hanem legtöbb esetben reagálnak valamire. Arra, hogy érzik magukat a bőrükben, arra, hogy mi vagy mások hogyan viszonyulnak hozzájuk. Reagálnak arra, ha van valamilyen kielégítetlen szükségletük (éhesek, fáradtak, szomjasak, stb.), arra, amit éppen hallottak, láttak, játszottak. És még folytathatnám a sort…

Miért fontos ezzel tisztában lenni? Mert ha kíváncsian figyelünk, akkor észre fogjuk venni, hogy az a magatartás, amit éppen tapasztalunk, nem értünk és akár elmarasztaljuk és leszidjuk érte a gyerkőcöt, az a magatartás egy reakció valamire, amit a gyermekünk megélt. És ha ezt megértjük és észrevesszük, akkor sokkal nyugodtabban és megértőbben tudunk jelen lenni és tudjuk kezelni a helyzetet.

Hozok is két személyes példát, ami velünk esett meg. (Az első talán ismerős lehet, hírlevélben is olvashattad, ez esetben ugorj rögtön a másodikra.)

Gyerekek

Érdekes napok vannak a családunk mögött: betegség, érzelmileg megterhelő döntések. Gyógyulás és felismerések.

Először a kislányunk betegedett meg, aztán én – kisbabát várok, ezért a használható gyógyszerek száma minimalizálódott. Régen volt már, hogy annyira ágynak dőltem, hogy kikelni sem tudtam. A lányunk még soha nem látott így, meg is ijedt… Mérges volt, mert szeretett volna velem játszani. Egy ideig türelmesen viselte az állapotomat, aztán megdobált legóval…

Az első, ösztönös reakcióm nem a csendes elfogadás volt. 😀 Pár pillanat után azonban megéreztem, hogy mennyire ijesztő számára így látni engem. A saját „sértettségemet” félretéve a cselekedete mögé tudtam nézni és így sokkal könnyebb volt nyugodtnak maradni és megérteni. És igen, az a pillanat nem arról szólt, hogy elkezdem az empátiára oktatni – „csupán” az érzéseit fogadtam el mindenféle hegyi beszéd nélkül.

Pont erre volt szüksége. Megnyugodott. Én is. Nem magyaráztam meg neki semmit. Mégis kinyitott felém és megértett. Készített nekem teát a kiskonyhájában, zsepit hozott, mesét „olvasott.”

Pár nappal később ismét megtörtént az eset – most már közönségünk is akadt, akik rászóltak – nem erősen, de szóvá tették, amit láttak: „Anyát hagyni kell pihenni, stb.” – érthető, féltettek engem és jót akartak. Sokszor azonban hiába a jóakarat, félresikerül. A kislányunk sem bírta, elsírta magát. És a „közönség” megértette.

A második történés egy érzelmileg megterhelő döntéshez köthető, amit nekem kellett meghozni. Egész héten ez motoszkált bennem, végigvettem a mellette és az ellene szóló érveket, megbeszéltem a férjemmel, meghallgattam az eszem és a szívem szavát… mégis megviselt a folyamat. És egyre közelebb értem ahhoz a naphoz, amikor “színt kellett vallanom,” egyre többet gondoltam rá és egyre idegesebb lettem. És habár ezt nem kommunikáltam a családom felé, érezték. A gyermekem különösképpen. Azon a délután látszólag minden ok nélkül elkezdett “rosszalkodni” – minden olyan dolgot megcsinált, amit tudott, hogy nem szabad… Jött az érzés: “na, nem elég a döntés, még ez is…” holott pont a saját feszültségem ragadt át a gyermekre. Nem kellett hozzá elmondanom neki, érezte. Minden éreznek, ha beszélünk róla, ha nem, és akkor is ha mást mondunk róla, mint a valóság. Ő csak arra vágyott, hogy ezt a feszültséget valahogy kiadhassa magából, figyeljünk rá és segítsünk neki ebben.

A gyerekek számára szavakkal kifejezni az érzéseiket nehéz feladat, ugyanakkor tele vannak érzelmekkel – hiszen az agyuk érzelmi területe a legfejlettebb kisgyermekkorban. Mi, szülők segíthetünk nekik dekódolni azt, ami belül zajlik. Nem mindig kellemes, főleg, ha mi is érintettek vagyok, de MINDIG MEGÉRI. Hiszen ilyenkor tanulja meg azt, hogy az érzelmek teljesen természetesek és hogy felnőttkorában miként reagáljon majd.

Segítsünk nekik ebben. Úgy, ahogy nekik a legjobb.