Van, hogy szülőként nem vagyunk büszkék magunkra… A hétvégén mézeskalácsot szeretett volna sütni a kislányom. Bevásároltunk hozzá, rákészültünk, és egy kirándulós délelőtt után délután nekiláttunk. Kifejezetten ragaszkodott hozzá, hogy a tésztát is mi keverjük be (Anyukám nagy mézeskalács guru, ilyenkor mindig van bekeverve résztája, felajánlotta, hogy ad belőle, és így nekünk csak az élvezet marad: a kiszaggatás és díszítés.)

3,5 éves a gyermek, nagyon kíváncsi és késő délutánra már kicsit szétszórt lett, de mindenféleképpen akart sütni… Igazán segítőkész volt, mindent egyedül és “én, anya.”

Amikor elképzeled, hogy milyen idilli a közös főzőcskézés, sütögetés a gyerekeddel, na a való életben ez nem mindig így sikerül… (kicsiknél és nagyoknál sem.)

Én is azt vettem észre, hogy lassan már minden mondatom úgy kezdődik: “Ne” és a társai: “Hagyd abba” “Mindjárt, csak…” “Mondtam az előbb, hogy” “Türelem, türelem…” De a gyermek csak nyalogatta a lisztet, a tészta közepébe nyomta a formát, szétszedte a már kiszaggatott tésztákat, stb. Én pedig éreztem, hogy erre kevésbé vagyok kedves. Éreztem, de ott nem vettem észre. Csak azt, hogy valami nem jó, a kicsi egyre többször ment el az asztaltól, már nem olyan lelkesen próbálkozott, hogy szépen jöjjön ki a formából a tészta. Én sem tudtam úgy figyelni, túl vékonyra nyújtottam a túl száraz tésztát, egyre kevesebb kedvem volt hozzá, csak túl akartam lenni az egészen.

Tudod, amikor tisztában vagy vele, hogy ezt most nem így kéne, de egyszerűen nem érzed magadban a megoldást, a kapacitást, hogy ezt most átfordítsd valami jóvá…

Az elkészült mézeskalácsok

Elkészült, de más lett, mint amire számítottam. A sütés élménye és a mézeskalács is. Elfáradtunk mindketten a végére és egy kicsit csalódtunk is. Én legfőképpen magamban, és ilyenkor hajlamos vagyok arra, hogy elkeseredjek, hogy „lehetett volna szép emlék, de elrontottam.” Azt viszont már nem engedtem, hogy ez beszippantson, annál már azért szemfülesebb vagyok. Gondolatban megsimogattam a buksi fejemet: „mindenkivel előfordul ilyesmi” és megnéztem, hogy mit lehetne legközelebb másként.

Hiába voltam tisztában a lenti tanulságok fontosságával előtte is, van, hogy az ember elfelejti a pillanatban… legtöbbször, azért mert fáradt, leterhelt.

A tanulságok:

  • legközelebb kipihentebben állunk neki
  • olyankor, amikor bőven van rá időnk
  • megengedem, hogy jelen legyünk mindketten – ő kétségkívül jelen volt, hiszen mindent megtapintott, megillatolt, örült neki – én csak morogtam
  • nem az általam elképzelt vagy a családi elvárások alapján kialakult “szabályok” szerint sütünk, hanem ahogyan nekünk jól esik és engedem, hogy a gyermek igényei is érvényesüljenek
  • több játékosságot viszünk bele

Újra fogunk sütni, ez biztos, ízre finom lett (chokito: ronda, de finom :)) a gyermek boldogan csemegézett belőle és vitt az unokatesójának is. Én pedig próbáltam megállni, hogy mentegetőzzek, hogy azért ennél jobbat is tudunk készíteni… Minek? Hogy jobbnak lássanak? Néha így sikerül, néha úgy. Mindegyik tapasztalat ad valamit, nekem ez is adott.

A gyermek ismét megmutatta nekem:

lehet, hogy valami nem úgy sikerül, mint elterveztünk,

de azért nem kell mindent “kidobni a kukába”,

lehet a végeredmény élvezhető, akkor is, ha más.

A sütés közbeni súrlódásokat is megbeszéltük, a következő sütés(ek) alkalmával pedig átírjuk kellemes élménnyé. Legalábbis ez a terv… 🙂

Kellemes készülődést kívánunk Neked is, teljen úgy, ahogyan hozzátok a leginkább passzol.

Ui.: a képen az elkészült mézeskalácsok – feltűnően kevés színes cukorral, azok ugyanis rejtélyes módon elpárologtak… 😀