Vannak emberek, akik nagyon gyorsan képesek váltani, alkalmazkodni és felállni - hihetetlen látni az összeszedettségüket, a nyugalmukat és kicsit még irigykednek is rájuk a többiek, hogy lehetséges ez?
Olyan nehéz ez, hiszen amit a dühvel, a tombolással kapcsolatban anyaként tapasztalok az teljesen szembemegy azzal, amire engem gyerekként tanítottak és amit most is értéknek próbálnak beállítani az emberek.
Az állkapcsom megfeszül, a vádlim bekeményedik, a fülem bedugul… a testem, az idegrendszerem jelez. Itt most valami fontos forog kockán – figyelj és érezd. Ahelyett, hogy a megtanult módon megnyugtatnám magam: “nincs semmi baj, minden rendben”, megengedem érezni, megköszönöm a testemnek, hogy megmutatja, milyen jelentős számomra ez a lépés. Megmutatja, hogy most, ha merek, léphetek. Átléphetek a küszöbön, haladhatok, szintet ugorhatok, átminősülhetek.
Mit teszel, ha válaszúthoz érsz? Ha olvastad az előző cikkemet, akkor talán emlékszel, hogy a vadonról írtam Neked. A vadonról, ami járatlan és teljesen más, mint amit megszoktunk. Ahonnan néha legszívesebben visszafordulnánk még akkor is, ha önszántunkból kezdtünk bele az utunkba. Ahol nagyon sok az ismeretlen és emiatt sokszor azt érezzük, hogy elakadtunk, megállunk, körülnézünk és fogalmunk sincs, hogy mitévők legyünk, merre induljunk tovább.
Létezik a város, a falu, ahol biztonságos, megszokott, ISMERŐS minden. Tudod, melyik utca után melyik következik, mikor megy Marika néni vásárolni (mindig ugyanakkor) és azt is, hogy mit fog mondani, ha összetalálkoztok. Ismered a rendszert, a “lüktetését” mert a része vagy. Van, amikor ez unalmas, van, amikor fojtogató, van, amikor megnyugtató, de mindig BIZTONSÁGOS. És ott a vadon. ISMERETLEN, ijesztő mégis invitáló. Főleg, amikor a falu olyan kevésnek tűnik.
Elárulok Neked két olyan kérdést, ami megkönnyebbülést hoz a legtöbb ember számára, ugyanakkor mélyen elgondolkodtat. Ezeket a kérdéseket sokszor felteszem a konzultációkon: a szülő, párkapcsolati, hivatás témában is megállja a helyét és lehetővé teszi, hogy képes legyél másképp tekinteni a helyzetekre.
Dr. Máté Gábor szerint a gyerekek nem csak úgy cselekszenek, hanem legtöbb esetben reagálnak valamire. Arra, hogy érzik magukat a bőrükben, arra, hogy mi vagy mások hogyan viszonyulnak hozzájuk. Reagálnak arra, ha van valamilyen kielégítetlen szükségletük (éhesek, fáradtak, szomjasak, stb.), arra, amit éppen hallottak, láttak, játszottak. És még folytathatnám a sort… Miért fontos ezzel tisztában lenni?
Van, hogy szülőként nem vagyunk büszkék magunkra… A hétvégén mézeskalácsot szeretett volna sütni a kislányom. Bevásároltunk hozzá, rákészültünk, és egy kirándulós délelőtt után délután nekiláttunk. Kifejezetten ragaszkodott hozzá, hogy a tésztát is mi keverjük be (Anyukám nagy mézeskalács guru, ilyenkor mindig van bekeverve résztája, felajánlotta, hogy ad belőle, és így nekünk csak az élvezet marad: a kiszaggatás és díszítés.) Hát, nem úgy sült el (minden értelemben), ahogy elképzeltük..
Elkezdődött az ősz, a bölcsi, ovi, suli… és éppen annyi idő eltelt, hogy a gyerkőc összeszedjen egy kis köhögést, orrfolyást esetleg hőemelkedést… Mi, szülők pedig hangosan felsóhajtunk: “Hát ez nem tartott sokáig… Hogyan fogom ezt megoldani? Ki fog rá vigyázni? Mi lesz, ha kimarad a suliból/éppen csak vissza vagy beszokott az oviba…” Mi az első lépés a gyógyulás felé?
Akkor tehát mi az igazság? Mi kell a sikerhez? Mi a siker titka? Természetesen a felkészülés elengedhetetlen. A befektetett munka, energia megkerülhetetlen. Anélkül nem megy.
Sok-sok szülőnek is elmondtam már az elmúlt több, mint egy évtizedben: amíg az adott helyzet csak a szülőnek probléma és a szülőnek fontos, addig a gyerekek nem lendülnek a feladat megoldásáért. Az, hogy át kell tegyünk feladatokat az ő vállukra is, nem kérdés. A kulcs itt is, mint annyi minden másban a hogyan.
Az önismeret hasznos és izgalmas téma. Segít a mindennapokban és a változásokban is, hogy lásd, jó irányba haladsz-e, vagy odaértél-e ahová szerettél volna.