Már elsőre is nagyon szerettem, a múlt héten újra megnéztem a magyarul Őrült, dilis szerelem  (Crazy, stupid love)címmel ellátott filmet, és összekötöttem néhány pontot. Néhány részlet kifejezetten érdekes lehet, ha párkapcsolatban élsz, vagy tervezel élni.

A film mondanivalója alapvetően az, hogy vannak lelki társak, és ragaszkodjunk hozzá, ha már találtunk valakit, akit lelki társunknak tartunk. A fura csavar a történetben, hogy mindezt egy válással kezdődő filmen keresztül vezetik le. Mi lesz ez az írás, filmkritika vagy pozitív párkapcsolati eszmefuttatás? Mindkettőből egy kicsi.

Mi az, ami miatt még egyszer megnéztem ezt a filmet, sőt azt hiszem bármikor újra meg tudnám nézni?

Olyan témát vesz elő, amit hajlamosak vagyunk szőnyeg alá söpörni.

1. Egy hosszú távú kapcsolatban vannak hegyek és völgyek. Néha magunkkal sem tudunk mit kezdeni, hát még a másikkal. Vegyük komolyan, hogy ez az összekapcsolódás csak akkor marad tartós, ha teszünk érte. Figyeljünk, vagy nyilvánítsunk véleményt, amikor épp úgy érezzük, hogy az a szükséges. Ha pedig ez utóbbit választjuk, ragaszkodjunk a saját meglátásaink közléséhez, ne használjuk a “te mindig” vagy ” te soha” sőt, a “te könnyen beszélsz” fordulatot is őrizzük meg magunknak.

Talán furcsán hangzik, de minden frusztrációnkat, dühünket, kétségünket meg lehet fogalmazni úgy, hogy kiadjuk magunkból, mégse sérüljön senki. Nézzük lépésenként:

Azonosítsuk magunkban, mit érzünk a számunkra nehézséget okozó helyzetben vagy azzal kapcsolatban. Mondjuk el ezt úgy, hogy ebben a formában maradjon: ” mostanában úgy érzem” vagy “Sokat gondolkodtam ezen, és nem szeretném, ha téves következtetésre jutnék. Én így látom…”

Halljuk meg a választ. Ne a saját következő mondatunkat rakjuk össze, ne a saját véleményünk foglaljon le. Figyeljünk, mit mond a másik.

– Lehet olyan, hogy nem értünk egyet. Nem hiszek a folytonos azonosságban, annál inkább hiszek azonban abban, hogy a konstruktív viták, az őszinte beszélgetések komoly vázát alkotják egy kapcsolatnak. A vita során se lépjünk be a “te” kezdetű mondatok erdejébe. Könnyen találhatjuk magunkat egészen más úton, mint amelyikre léptünk…

Ne akarjunk mindent egyedül megoldani, és ne büntessük magunkat többszörösen. Egy kapcsolat mindig – legalább- két emberen áll vagy bukik. Egyedül nem vihet a hátán senki egy kapcsolatot. Az idézett filmben a feleség azt mondja a férjének, hogy sokáig kell dolgoznia, miközben elmegy a moziba, és egyedül néz meg egy filmet. Duplán rossz érzései vannak tőle, ráadásul még a film is borzasztó. Hányszoros büntetésnél tartunk? Épp elég, ha úgy érezzük, valami most nem úgy megy, ahogy szeretnénk. Ne vegyük magunkra a szomszéd bajait is.

A filmben a férj elköltözik, a feleség őrlődik. Egyikük sem tud továbblépni, de visszafordulni sem.

2. Nincs egyetlen hibás, ha valami rosszul sül el. Mindkét félnek megvannak a maga játszmái, elvei, amelyért felelősséggel tartozik. Kérdés persze, hogy vállalja-e ezt a felelősséget. Hatalmas erejű kérdést tesz fel Julianna Moore a férjét játszó Carrell-nek: Mikor szűntünk meg te meg én MI lenni? Nem az az egyetlen ok, hogy valaki félrelép. Oda is vezet egy út…

Általánosságban nem teszünk fel ilyen mély kérdéseket, mert félünk a válaszoktól. Pedig egy csendes negyedórában, egy pohár bor (szörp?) mellett is elővehetjük a saját életünkről szóló kérdéseket. (Erről most a Jóbarátok Ross-a jut eszembe, amikor a Mona nevű barátnőjével a “hová tart a kapcsolatunk” című inkább kényelmetlen, mint valódi tartalmat hordozó beszélgetést próbálta kezelni. A “lassítsunk kicsit” érzését azonban olyannyira nem tudta képviselni, hogy a beszélgetés végén a barátnője rendelkezett az egyetlen kulccsal Ross lakásához.)

3. A humor az egyik legfontosabb összetevője a mindennapok turmixának. Ha tudsz magadon is nevetni, és látod magad, hogyan reagáltál le valamit, sokat könnyítesz az életeden. Persze vegyük komolyan magunkat, amikor dolgozunk, vagy véghez kívánunk vinni valamit, de lássuk be, hibázhatunk, és nincs nálunk a Szent Grál – akinél mégis, meghívnám egy beszélgetésre 🙂 – de ezek ismeretében kezünkben van az az erő, ami ezeknél is fontosabb lehet. Ismerjük önmagunkat, nagy valószínűséggel a párunkat és gyerekeinket is, sok reakciót előre ki tudunk számítani. Csak a harcért nem feltétlenül érdemes vitába szállnunk. Érzésem szerint ezek a csaták a win-win helyett a lose-lose felé hajlanak.

Photo by BEN GLASS – © 2011 Warner Bros. Entertainment Inc.

4. Aztán jönnek a bukfencek. Amikor a sémákra épülő világunkban homokszem kerül a kerekek közé. A gépezet újraindul, de egyáltalán nem úgy és arra, ahogyan és amerre terveztük. A változás azonban sok addig nem ismert tulajdonságunkat is felszínre hozhatja. A változás jó, mert kényszerít, hogy válaszokat keressünk, ott, ahol eddig nem tettük. Ryan Gosling pedig briliánsan idegesítő, mégis elbűvölő a saját sémái összedöntése közepette.

5. Van-e mindig happy end? Azt hiszem, ez két dologtól függ. Egyik az, amit mi magunk elvárunk magunktól és a környezetünktől. A másik, hogy mennyire tudjuk mindezt nyíltan is vállalni. Ezt röviden foglaltam ugyan össze, de a lényeg ennyi. Tudod, mi kell ahhoz, hogy boldog légy, és megteszel-e a lehetőségeid szerint mindent azért, hogy így legyen. Hátradőlni és panaszkodni mindenkinek megy. Változtatni, reagálni, válaszolni már kevesebbeknek.

6. A gyerekeid azt tanulják, amit látnak tőled. Ha azt mondod, hogy a párod a lelki társad, mégis hagyod elmenni, a gyereked azt tanulja meg, hogy ez az egész egy nagy hazugság, és a szülők hazudnak. (Sarkítottam, igen, tudatosan.)

Szóval mire is jó ez a bejegyzés? Érdemes leülni és elgondolkodni azon, hol tartunk és hová igyekszünk. Kicsit csapongtam a film és a valóság között. Remélem hasznodra volt. 🙂