Este vacsorához készülődünk. Anya előadást tart, hárman vagyunk. Lius, Zezus és én. Gyerekek szeme már kopog az éhségtől. Érthető, hogy vércukorszintjük a bányászbéka feneke alatt, hiszen már legalább 10 perce nem volt ennivaló a szájukban. Ilyenkor nehéz rávenni őket az együttműködésre. Márpedig az étkezőasztalról el kell pakolni, hogy a vacsorának legyen ott helye.

Fel is ajánlom a segítségemet a rendrakásban. Erre úgy tűnik, nincs szükség, mert Lius az elpakolást úgy értelmezi, hogy mindent átpakol a kanapéra.

Tényleg éhes. Én kötöm az ebet a karóhoz. A kanapé üldögélésre való, nem arra, hogy játékokat tároljunk rajta. Bemérgeli magát. Hiába, nagy úr az éhség. Elkezd böködni, hogy kifejezze elégedetlenségét, mérgét, frusztrációját, éhségét, tehetetlenségét, stb.

Nekem az érzelmei ilyen manifesztációja nincs ínyemre.

„Halló! Nem szeretem, ha böködnek!”

Abbahagyja a böködést. Csak ezért, hogy most lökdössön. Javára legyen írva, hogy mindezt kellően finoman csinálja, azonban nem szeretném, hogy elfajuljon a dolog. A megnyilvánulás továbbra sem tetszik.

„Nem szeretem, ha lökdösnek. El tudnád mondani szavakkal, mit érzel?”

A lökdösés abbamarad. Ahogy ülök a kanapén (egy másikon, amin nincsenek játékok – még), várva, hogy játékok helyükre kerüljenek Lius mellém ül. Csak azért, hogy lábával taszigáljon, hogy keljek már fel és szolgáljam fel neki a vacsit. (Borsóleves. Igen jól sikerült. Nem csoda, hogy nagyon várja már.)

„Lius, nem szeretem, ha lábbal taszigálnak. Gyere, pakoljunk gyorsan el, segítek.”

Nem tetszik neki a felajánlott lehetőség, még erősebben tol a lábával. Már nem figyel oda, hogy ne okozzon fájdalmat.

„Ez most nagyon fájt! Olyan mérges vagyok, hogy most nem is tudok mit mondani. Inkább kicsit most hagyjál békén!” – emelem meg a hangerőt pár decibellel.

Lius dúlva-fúlva bevonul a dolgozószobába. Magára csukja az ajtót. Nagy a csend. Rettenetesen izgulok és kíváncsi is vagyok, vajon mit csinál bent. De szándékosan nem megyek utána, mert a legvalószínűbbnek azt tartom, hogy rajzol.

Mérges szívecskéket. Amiket majd nekem ad, hogy megmutassa mennyire haragszik rám. Ez már többször előfordult. A rajzolással fejezte ki az érzéseit, közben megnyugodott. Neki ez válik be, én pedig örülök, hogy van egy módszer, ami működik és mindenkinek elfogadható.

Sokáig van bent. Túl sokáig. És túl csendben. Milyen ellentmondás ez egy szülőtől. Baj, ha csend van. Ha pedig nagy a hangzavar, akkor csendre vágyunk. Semmi nem jó nekünk. Míg ezen gondolkodom, óvatosan nyílik az ajtó. Lius kérdezi:

„Apa, hogy van a CS betű?”

Egyszerre válaszolunk Zezussal:

„Tudod, egy C és egy S betű egymás után.”

Lius visszahúzódik a szobába, újra csendben dolgozik tovább. Amúgy már teljesen nyugodtnak tűnik. Hamar megy ez. Most már. Régebben hosszabb ideig tartott megnyugodni. Jó, hogy van ez a rajzolós módszer.

Nagyon kíváncsi vagyok, mihez kell a CS betű. Lehet, hogy a rajzolásból idővel írás lesz. Már nem mérges, kettétörött szívecskéket fog rajzolni, hanem levelet ír nekem, hogy mennyire elégedetlen szülői teljesítményemmel? Hogy mennyire méltatlan, hogy éheztetem?

Kijön a dolgozószobából. Átadja a kicsi jegyzetlapot. Rajta nagy betűkkel LIUS. Ragyog az arca és biztat, hogy fordítsam meg a lapot, mert az üzenet a túloldalon van. Megfordítom. Egy szomorú szívecske van rajta.

És két szó:

BOCSÁNAT, SAJNÁLOM.

Nálam kék képernyő van, lefagyott a rendszer. Ezt most nagyon meglepő. 5 évesen érettebben kezelte a helyzetet, mint sok felnőtt (magamat is beleértve). Nem tudok mit mondani, csak megölelem. Pedig „no hág” este van (majd találd ki ez mit jelent).

Aztán újraindul a rendszer. Már tudom mit szeretnék mondani.

Elmondom neki, hogy mennyire jól esett az üzenete. Hogy mennyire érett hozzáállás ez. Hogy mennyien tanulhatnának tőle, és hogy mennyire büszke lehet magára. Biztos nem volt könnyű megnyugodnia és utána ezzel az üzenettel előrukkolnia. De megtette, és ez messze nem hétköznapi szerintem. Amíg ezeket mondom neki, ő folyamatosan, a szemem láttára nő. Centikkel nagyobb. Egyre ragyogóbb, sugárzóbb a mosolya.

Sarkon fordul és 10 másodperc alatt elpakol mindent a kanapéról a helyére. 2 perc múlva már a gőzölgő borsólevest kanalazza.

Később az este egy rögtönzött kiselőadást tart – mikrofonnal a kezében – hogy mennyire példamutató volt a cselekedete. Rosszul indult, de helyre jött minden. Mert lehet rosszul dönteni. Ezzel semmi baj nincs. Ő felmérte ezt és tudta, hogy legtöbbször lehet javítani a rossz döntéseken.

Nem kell a büntetés, nem kell a bűnhődés. Az nem segít. Az segít, ha kijavítjuk, ami nem sikerült. De legalábbis megpróbáljuk kijavítani. Mert ebből lehet tanulni. Mert ezek fontosak a kapcsolatokban. Mert az emberi kapcsolatok a legfontosabbak.