Még hosszú út áll előttem, és bőven van mit tanulnom, de az elmúlt évek során ezeket már biztosan megtanultam a gyerekeimtől.

1. Mindegy, mikor érünk oda

Reggelente előfordul, hogy sietnem kell, és nem vagyunk szinkronban a gyerekekkel. Ezekben az esetekben mindenféle eszközt igyekszem bevetni, hogy kicsit aktívabb együttműködésre sarkalljam őket. Nem állítom, hogy minden esetben sikeres vagyok. Az egyik ilyen napon, már az autóban ültünk, amikor a kisfiam így szólt:

– Anya, nekem mindegy, mikor indulunk, és én nem tudok elkésni, én nem sietek.

Megmosolyogtató a fenti mondat igazsága. Be kell látnom, hogy tényleg: aki siet, az én vagyok. Ő nem azért siet, mert neki is fontos, néha épp azért nem siet, mert neki nem az, és van, hogy „csakazértis” ellenáll a gyakori nógatásnak. A reggeli sietségben gyakran emlékeztetem magam a fenti összegzésre. Nem velem akar kitolni, hogy nem igyekszik jobban, neki egyszerűen – nélkülem – lenne ideje befejezni a játékot, amit elkezdett, és bőven ráérne utána indulni.

2. A rossz is lehet jó

Egyik este beszélgettünk a fürdés után, törölközés, hajszárítás közben a kisfiammal. Felsoroltuk, mi mindent szeretünk együtt csinálni. A sok kedvenc után előkerült, mit nem szeretünk. Mondtam, hogy veszekedni nem szeretek vele, olyankor nekem rossz. Ő erre így felelt:

– Anya, én mindent szeretek veled. Veszekedni is szeretek, mert még az is jó.

Megkérdeztem, hogy mi a jó abban, ha veszekszünk.

– Mert te elviszel egy olyan helyre, ahol megnyugszom, elviszel onnan, ahol rossz.

Nem állítom, hogy 100%-ban tudtam dekódolni az üzenetet, ám kétségkívül jól esett, hogy így gondolja. Azokon a napokon, amikor nem vagyok épp büszke magamra valami miatt, előveszem majd, és megölelem ezt a gondolatot és a gazdáját. 🙂

3. A rutinok változnak

Többször kifejtettem már több platformon és helyen, hogy a gyerekek nem az egyenlősdit értékelik, és bár kétségkívül lesik azt, hogy a másiknak mennyi jut, ha ők maguk elégedettek az “adaggal”, a tesó adagja háttérbe szorul.

Nálunk örök osztozkodás tárgya az alvás előtti időszak. (A tétet emeli, ha Apa épp nem tud csatlakozni.) Kinek az ágyába bújok be egy kis ölelgetésre, kinél mondom a mesét, mikor megyek már át a másikhoz… Egymás mellett van az ágyuk, ilyenkor néha mégis úgy érzem, mintha nekik ez a távolság is kilométereket jelentene. A megoldás persze csakis akkor jó, ha most és azonnal jön, és ha annak kedvez, aki épp felemelte a hangját valami mellett vagy ellen. Egy mese itt, egy másik ott – mindenkinek választása szerint, mert az érdeklődési kör nem azonos. Lámpaoltás, Anya gyere ide, nem, ide gyere… Egyszer felveszem éjjel látó kamerával azt a túrát, amit lejtek a gyerekágyak között. 🙂

A régi rutin az volt, hogy a körtánc végén a kisfiam mellett maradok, és a kislányom elalszik egyedül. Erre egészen jól berendezkedtünk. Aztán jött egy újabb kanyar, amikor is nekem, akinek nem volt baja ezzel a rutinnal, azzal kellett megbarátkoznom, hogy ez már csak múlt idő. Tudod, mint amikor megint kijön valami online újítás, amire muszáj reagálni, különben lemaradsz. Szóval a gyerekeim másik programra kapcsoltak. Én pedig a kezdeti “csak kapkodom a fejem” időszak után azt hiszem egészen jól teljesítek ezen a téren. Lehet, hogy tudják, hogy kell nekem egy kis mozgás este, mindenesetre segítenek benne.

4. A kulcs, a türelem

Igen, többször megbeszéltük már ezt is. Ha valaki tudná, hogy lehet türelmet szerezni, venni, kölcsönözni…

És valóban, a türelem olyan kulcs, ami szinte minden helyzetben segíthet. Van, hogy csak egy fél percre van szükség. Nem kell, hogy minden akkor és úgy történjen meg, ahogyan azt mi, szülők szeretnénk. Egy egészen kis nyitottsággal és türelemmel nagy lépésekkel jutunk közelebb a békés megoldáshoz. A kislányom tipikusan olyan valaki, akit nem lehet rávenni arra, amit nem szeretne. Van benne egy kis dac, hiszen épphogy 3 éves, mikor, ha most nem? (Igen, majd kamaszként is, tudom.) A legjobb megoldás rá, ha hagyom, hogy lecsituljanak a kedélyek.

– Nem megyek ki, anya. Én még fürdök.

Nem magyaráztam, hogy lefolyik a víz, megfázik stb. pedig már közel voltam ahhoz, hogy mindezeket hangosan is kimondjam. És, láss csodát, egyszer csak :

– Anya, vegyél ki!

Fontos, hogy kiemeljem, a két mondat között NEM hangzott el egyetlen rábeszélő szó sem. Nem állítom, hogy ez mindenkinél működik, de én épp azért tudom, hogy nálunk ez működik, mert figyelek arra, mire hogyan reagálnak. Néha annyira figyelek, hogy nem látom, ami az orrom előtt van, mert valahol messzebb keresem a megoldást. Még jó, hogy a gyerekeknek remek apukájuk van, néha megbökdös, vagy más jelekkel adja tudtomra, hogy állítsak a fókuszon. Ezúton is köszönöm neki.

5. Ölelés, ölelés, ölelés

Mindenkinek segít. Én azt vetettem be, hogy amikor valami miatt még csak kezdek dühbe gurulni, de van, hogy akkor, amikor nagyon dühös is vagyok, egyszerűen megölelem azt a gyerekem, akit legszívesebben egy hosszú hegyi beszéddel térítenék jobb útra. Beszívom az illatát, azt a különlegesen finom illatot, magamhoz szorítom, és csak belebújok az ölelésbe. Közben elkezd lassabban verni a szívem, mindaz, ami az előbb még olyan hihetetlenül felpaprikázó volt, egyszerre kevésbé fontos. Ami fontos, az rendben van. Az ölelés éppen annyira hasznos a szülőnek, mint a gyereknek. Ráadásul épp azt az üzenetet közvetíti, amit át szeretnék adni: mindig és minden körülmények között szeretem őket. Akkor is, ha épp összevesztek, és az én nézőpontomból a másiknak van igaza. Ilyenkor felváltva ölelgetem őket, míg mindenki megnyugszik. Na, ez is megérne egy videót

A legfontosabb, amit megtanultam a gyerekeimtől, mert nap, mint nap tapasztalom, hogy feltételek nélkül bíznak bennünk, és szeretnek bennünket. A legkevesebb, hogy megháláljuk ezt a túláradó jót, amit kapunk belőlük.