Ebben a bejegyzésben olyasmiről írok, ami nem hiszem, hogy újdonság lenne. Néha azonban jó a már tudott és ismert gondolatokat átismételni. Azért, hogy beépüljenek a hétköznapi rutinok közé és ne csak polcon porosodó, haszontalan igazságok maradjanak.
Annak idején, amikor gyerekként részese voltam egy-egy előadásnak, és a szülők könnyes szemmel, netán kicsorduló könnyek között néztek bennünket, mindig megállapítottam, hogy milyen gáz már ez. Hát miért nem örülnek annak, amit csinálunk, mit kell ezen sírni? Hja, szülők, ki érti őket…
Az önbizalom kérdése, – illetve inkább az önbizalom hiánya -, gyakran felmerülő téma, amikor szülőkkel vagy pedagógusokkal beszélgetünk. Leggyakrabban persze a gyerekekről van szó.
Néhány napja Csipkerózsika meséjét olvastuk, a saját királylányommal. A mese közben folyamatosan alakítottam magamban a történetet. Kérdéseket tettem fel – persze csak magamban. Egy másik mese rajzolódott ki a fejemben.
