Annak idején, amikor gyerekként részese voltam egy-egy előadásnak, és a szülők könnyes szemmel, netán kicsorduló könnyek között néztek bennünket, mindig megállapítottam, hogy milyen gáz már ez.

Hát miért nem örülnek annak, amit csinálunk, mit kell ezen sírni? Hja, szülők, ki érti őket…

Aztán eltelt sok év. Nagy szerencsémre anyák napi és egyéb műsorok nálunk nincsenek. Ám az év végi színdarab komoly megrázkódtatás volt a számomra.
Adott 27 gyerek és egy nagyszerű tanító. Aki úgy fogja össze és terelgeti ezt az osztályt, hogy arra kevés példát látni. És színdarabot próbáltak. És próbáltak, és tanultak és gyakoroltak és megint próbáltak. A kisfiamnak sikerült minden részletet titokban tartania e hosszú folyamat során, pedig jól látszott rajta, hogy nehezére esik. Sokszor belekezdett egy dallamba, aztán zavartan körbenézve elhallgatott és közölte, hogy ezt még nem énekelheti, mert akkor oda a titok és a meglepetés. Egy-két elejtett dallam és szövegsor jutott nekünk mindössze, és a fokozódó kíváncsiság.

Eljött a nagy nap és csodát láttunk. Nem csak Szent Ferenc története elevenedett meg előttünk, de minden szereplő és jelenet 8-9 éveseket meghazudtolóan élő volt.

Szélesen mosolyogva néztem végig, és könnybe lábadt a szemem. Többször is. A francba, hogy zsepivel nem készültem! Sok-sok szemtörölgetés, biztos a pollenek…

Tessék. Ennyi év után itt ülök a történet másik oldalán, és nekem kell a zsebkendő. Ennyit arról, hogy én ilyet majd sosem… A kisfiam pedig elkerekedett szemmel kérdezte: annyira meghatódtál, hogy sírsz…?

Legalább ő még nem tart cikinek. Ezzel együtt is, már várom a következő év végi színdarabot 🙂