Vannak emberek, akik nagyon gyorsan képesek váltani, alkalmazkodni és felállni – hihetetlen látni az összeszedettségüket, a nyugalmukat és kicsit még irigykednek is rájuk a többiek, hogy lehetséges ez?
Hogy lehetséges, hogy a nehéz, fájdalmas vagy éppen bántó helyzetek, megjegyzések, stb. csak úgy leperegnek róluk és fantasztikus magabiztossággal viszik tovább az életüket.
Beugrott most valaki, ismersz ilyen embert? Esetleg Te is ilyen vagy?
Vajon mi játszódik le bennük?
Vajon milyen eszközöket, megoldásokat vagy technikákat alkalmaznak?
Van egy szuper támogató háttérországuk vagy egy vérprofi coach-uk, pszichológusuk, aki segíti őket?
Vajon soha nem esnek szét?
Miért olyan lenyűgöző az, hogy valaki mindig nyugodt tud maradni?
A mi kultúrában a nyugalmat bölcsességgel, érzelmi érettséggel és magas tudatossággal kapcsolják össze, elismerést vált ki az emberekből; ezzel szemben az érzelmi kibillenés sokszor szégyennel párosul és az érzelmi szabályozatlanságot, túlérzékenységet, “gyerekességet” feltételeznek arról, aki elveszíti a nyugalmát.
Emiatt sokan akkor is igyekeznek nyugodtnak mutatkozni, amikor belül felrobbannak vagy összetörnek… mert azt gondolják, hogy ezzel tesznek jót, ez adja számukra a biztonságot.
A (látszólag) gyorsan helyreállt, rugalmas idegrendszer mögött sokszor elnyomott, kimagyarázott érzések és elfojtott testi érzetek vannak. Az oly divatos érzelmi szabályozás felvett álarcokba és szerepekbe csap át.
Nem azért, mert rosszat vagy megtéveszteni akar az illető, hanem mert ezzel védi meg magát öntudatlanul is.
Valaki egy életen át képes érzelmi tagadásban élni…
A maszkok azonban lehullanak, a lenyelt érzelmek és a test emlékei előtörnek.
Olyankor, amikor a legkevésbé számítanak rá.
Megmagyarázhatatlan könnyek, kirobbanások, düh és paprikás hangulat “apróságokon.”
“Mindenki ellenem van, mindenki rosszat akar nekem” hangulat.
Az “én hibám, én tehetek róla” vagy “a te hibád, te tehetsz mindenről” párbeszédek.
Erős eltávolodás, rideg határállítás.
Megfeszült állkapocs, merev vállak, beállt izmok, hirtelen sérülések, kiment bokák, megfájdult inak, érzékeny bőr, folyamatos fáradtság, gyomorproblémák, puffadás – a test folyamatosan védekezik.
A túlzott rugalmasság és a hőn áhított folyamatos nyugalom mögött olykor az történik, hogy bele sem engedik magukat az érzésekbe, a történésekbe és így esélye sincs a testnek feldolgozni azokat. Pedig a testünk hihetetlenül intelligens, nem “alsórendű jármű,” amit folyamatosan irányítanunk kell, hanem egy különleges, élő, intuitív rendszer, ami ha megkapja a bizalmat és a szabadságot akkor a legnagyobb támogatónk lesz.
A rugalmasság valódi jelentése az, hogy nem csupán eltűröm, elszenvedem, elviselem és átverekszem magam a nehéz helyzeten, majd győztesen felállok, hogy “nézd milyen erős voltam” és viszem tovább az életem… hanem beleengedem magam a helyzetbe – és igen ez azzal is jár, hogy elveszítem a nyugalmamat – önmagam csíráját azonban nem.
Tudom, érzem, hogy mélyen vagyok, hogy ez most nagyon rossz, fáj és szenvedek, és közben ott van bennem a hit (és később a kíváncsiság), hogy tudok és miként tudok ezzel a helyzettel együttműködni, belefolyni, miként tudok önmagamként benne lenni.
Mi történik, ha átengedem magam neki?
Erre a kérdésre csökken, majd megszűnik az ellenállás és valahogy könnyebb lesz. Észreveszem a növekedési lehetőséget, és újabb részemet ismerem fel a helyzet által. Valóban rugalmasabb leszek, mert kitágulok – kitágul a perspektívám, az érzelmi spektrumom, amin az életet élem és több lesz az életerőm.
És jön az igazi nyugalom, nem az álarcos, nem a felvett, hanem az önbizalomban, a magamba vetett hitben nyugvó.
