Az útinapló első része után következzék a folytatás.

3. nap

A délelőttöt rögtön egy másik iskolában kezdtük. Jelen lehettünk az egész nap indításánál, amikor az iskola tanulói összegyűltek az aulában.

Volt egy osztály, aki a színpadon foglalt helyet, a többiek velük szemben a földön. Mindenki egyenruhában, fehér ing/blúz, sötét szoknya és nadrág, piros pulcsi, sötét cipő. A lányoknak szürke térdzokni. De a lényeg itt sem a külcsínben keresendő…

Az igazgatónő (elnézést, hogy összekötöm a pontokat, de csak jelezném, hogy itt is igazgatónő) köszöntötte a gyerekeket és bennünket is, izgatott, mosolygó gyerekfejek fordultak felénk. (Mi a földön ülő gyerekek mögött foglaltunk helyet.) Ezt követően az egész iskola együtt énekelt. Még most is libabőrös leszek az élménytől, ha csak felidézem. Nem az a kötelező kórusélmény, hanem az a szeretettel, lendülettel társult éneklés, amit a szövegnek megfelelő táncos és egyéb mozdulatok kísértek. A gyerekek szerették, láthatólag ismerősként, biztosként tekintettek rá, és még a kiskamaszok is végig mozogták, bár ha nagyon odafigyeltek, akkor abbahagyták. Ha csak a zenére hagyatkoztak, akkor azért mentek a mozdulatok is. 🙂

Nekem már itt könnybe lábadt a szemem. A gyerekek jókedvűen, mozgással, énekléssel indítják a napot, nem rögtön arra kell figyelniük, hogy ne mocorogjanak a padban. A pozitív kezdet láthatóan nekik is sokat jelentett.

A tanáraik nagyon figyeltek rájuk, folyamatos volt a szemkontaktus, a biztató mosoly.

Utána a színpadon szereplő osztály kiegészítéseivel megnéztünk egy rövid videót egy kisfiúról, a gyerekek pedig a megfelelő helyen és időben felemelték a papírjukon szereplő és a történethez kapcsolódó érzelmet.
A gyülekező végén ismét énekeltek, ezúttal egy másik dalt, majd osztályonként kivonultak az aulából.
Mi pedig 2-3 fős csoportokba rendeződve beülhettünk egy-egy osztályhoz. Én a 8-9 évesekhez csatlakoztam.

Épp letelepedtek az olvasósarokban a szőnyegre, mikor megérkeztünk hozzájuk. Kicsit megilletődötten néztek fel ránk a szőnyegről, érdeklődéssel fordultak a “messziről jött idegenek” felé.
Az olvasnivaló témáját kérdésekkel egészítették ki. Példaszituációkat hoztak, és a tanárnő kérdéseket tett fel: vajon ez milyen érzés lehetett, hogyan lehetne megoldani, mit lehetne tenni ilyenkor? Kezek erdeje lendült a magasba minden kérdés után.

Az egyik kisfiú egy polcos szekrény mellett ült, és szinte már a beszélgetés kezdetén elkezdte lepakolni a dolgokat a polcról. Egyetlen hangos szó vagy “hányszor mondtam” nélkül kapott a kezébe egy több darabból álló nyaklánc-szerű valamit, amit attól kezdve a kezében tartott és már nem arra figyelt, mit tudna levarázsolni a polcról. Egyszerű, empatikus és szívet melengető megoldás.

Az EQ szekció végén szintén megválasztották a nap diákját – egyszerű sorshúzással, nem kellett érte semmi különlegeset tennie – és gyakorolták, hogyan tudnak elismerést adni egymásnak.

Az időnk letelt, így elköszöntünk és magukra hagytuk az immár a matematika szépségeiben elmerülő osztályt.

Ezt követően az iskola egy különleges programját vezető tanítójával beszélgethettünk. Mint kiderült, minden osztályfőnök kijelölhet 2-3 “nagykövetet”, akiről úgy érzi, hogy jól jönne számukra némi további fejlődés a társas és érzelmi készségeik területén. Minden jelölt megkér egy-egy barátot, hogy tartson vele. Ennek a legfeljebb 6 gyereknek külön nagyköveti foglalkozásaik vannak, és az a cél, hogy segítsenek nekik az érzelmi területen való megerősödésben.A program külön szépsége, hogy azok, akiket a tanítóik jelöltek, nem tudják, hogy őket küldték erre a programra, a gyerekek számára nem derül ki, hogy ki a jelölt és ki a barát. Miért nagyon jó ez? Mert nem kezdik el címkézni egymást, senki nem lesz “béna”. A program egyébként színes és érdekes, szerintem megéri érte kicsit kevésbé jónak is lenni az érzelmek terén.

Nagyon sok kérdésünk volt a programról, a gyerekekről, az iskoláról.

Miután minden választ begyűjtöttünk, nagy sóhajokkal távoztunk az iskolából.

Többen összenéztünk, és ugyanazt mondtuk ki hangosan: iskolát kell alapítanunk. 🙂

De addig is, azon dolgozunk, hogy az előkészületben lévő 14 hetes program, az azt támogató pedagógusképzés olyan segítséget adjon mind a gyerekeknek, mind a tanáraiknak, ami segítségükre van. Mert minden gyereknek vannak álmai, és azok eléréséhez fontos, hogy tudják használni az érzelmi intelligencia készségeiket. Mi pedig -ahogy óta folyamatosan – továbbra is itt leszünk, hogy ebben segítsük azokat, akik tenni is hajlandóak a változásokért.