Olyan nehéz ez, hiszen amit a dühvel, a tombolással kapcsolatban anyaként tapasztalok, az teljesen szembemegy azzal, amire engem gyerekként tanítottak és amit most is értéknek próbálnak beállítani az emberek.
A hűvös nyugalom, a hidegvér, a higgadtság, az érzelmi és elme kontroll.
Ezzel szemben látom, hogy a lányom mérgelődik, kiabál és közben hihetetlenül összeszedett. Pontosan tudja, hogy mi történik benne és mi a fontos most neki, hogy mi az, amiért harcol. Nem engedi el és nem engedi az elnyomást sem.
Ez nem az a kiborulás, amikor valaki teljesen szétesik és segítségre éhezik.
Nem. Ebben erő van, ami nem vágyik pátyolgatásra és lenyugtatásra.
De szülőként ijesztő ez az intenzitás – legfőképp azért, mert én még a “legyél kedves, ne ellenkezz, gondold át tízszer felelősségteljesen, hogy mit fogsz mondani, nehogy megbánts másokat vagy talán a legjobb, ha csendben maradsz” mentén nőttem fel. Ez kódolták belém.
Szóval mi mozdul meg bennem legmélyebben, ahogy látom a lányomat: “Szeretni fogják így? Lesznek barátai, akik megértik? Nem lesz túl sok?”
Ezek az én félelmeim, az én megtanult valóságom. Ő teljesen másképp éli meg és szerencsére nincs benne semmi ilyen félelem – és ha ügyesek vagyunk az apukájával, akkor nem is ültetjük el benne.
Ő még természetes módon, a belső bölcsességének engedelmeskedve megéli ezt a csodás életerőt.
Na, ne úgy képzeld el, hogy az a csodás benne, hogy virágszirmokat hullat közben és rebegteti a pilláit… nem, itt akarat van, elszántság és tűz.
Kijelölt határok és tisztán kommunikált igények. 6 évesen.
Végtelenül lendületes emlékeztető arra, hogy miként tudunk kapcsolatban maradni önmagunkkal, az igényeinkkel, és kitartani amellett, ami valóban fontos még “ellenszélben” is.
Oké, de akkor most mi az én szerepem itt szülőként?
Mert ez a tűz bizony néha odaperzsel és megéget – főleg, ha továbbra is akadályokba ütközik.
Most csak álljak itt leforrázva, főjek a saját levemben és az érzéseimet meg nyomjam el, mert a lányom épp megvalósítja magát?
Hirtelen annyi itt a külső és belső történés, hogy csak kapkodok ide-oda – francnak kell ilyen érzékenynek és tudatosnak lenni…
Nekem most ez a jó: megállok, lélegzem, kicsit megnyomkodom a fülem és megkérdezem magam:
Mi bennem a legerősebb igény vagy érzés, mi az, ami kikívánkozik? – A büszkeség. – Jó érzelmi és mentális állapotban vagyok és így a büszkeség felülírja az oldschool “így nem viselkedhet egy gyerek” felháborodottságot a fejemben.
Mi a fontos számomra?
Fontos, hogy igazam legyen, hogy megmutassam, hogy én vagyok a szülő?
Nem – most az a fontos, hogy ő azt érezze, hogy rendben van, hogy hallják és értik amit mond.
Fizikailag távolabb menni most nem jó, mert azt is támadásnak veszi.
Mi fontos még?
Fontos a bennem lévő félelem, hogy mit fognak hozzá mások szólni ilyen helyzetben. Már az sokat segít a félelem pillanatnyi enyhítésében, hogy észrevettem.
Ezt most fontos a helyzetben kezelni?
Nem – először magamban teszem helyre, aztán vele beszélek.
Hogy vagyok én most?
Nahát, magamra is büszke vagyok… mert nem vitt el az “okoskodó, majd én megmutatom” szülő szerep és egyszerre tudtam magamra, a gyerekemre és a köztünk lévő térre hangolódni.
Mi történt itt? Lecsupaszítva:
Nem csak fejben beszélgettem magammal, hanem a testemmel is – miközben kérdezgettem magam, figyeltem az érzeteket, engedtem, hogy azok is vezessenek, hogy valódi válaszokat kapjak.
Mindez másodpercek alatt, úgy, hogy közben benne vagyok és maradok a helyzetben. Maga a folyamat egyébként is lefut, csak sokszor nem vesszük észre, és akkor marad az automata válasz… az, aminek később nem mindig örülünk.
Sokat segít, ha rugalmas és kiegyensúlyozott állapotban vagyok – kimerülve ez szinte biztos, hogy nem így sikerül.
A helyzet után pedig egy alkalmas pillanatban a saját megéléseimet, belső sztorijaimat is előveszem és foglalkozom velük, ha azt érzem.
FONTOS! Ez nem ennyire steril, ne így képzeld el. Nem lenne túl életszerű… De ezek benne a fő csapásirányok, ezek a kérdések (nem fontossági sorrendben) voltak most az útmutatók, amibe kapaszkodtam a sok zaj, érzés, hang közepette.
“Mi a legfontosabb most?”
“Mit szeretnék én igazán?”
“Mit szeretne ő igazán?”
Most ez segített, és az idegrendszert helyrepattintó lélegzet és speckó fülnyomkodás.
Kíváncsi vagyok, Te hogyan éled meg a dühöt – a sajátodat vagy a másét!
Ui:
Igen, jól gondolod, ha arra jutottál, hogy ebben a helyzetben többet foglalkoztam magammal, mint a lányommal.
Őszintén hiszek benne, hogy a gyerekek jóként és bölcsen születnek a világra, megvan bennünk minden, ami az élethez kell.
Nem kell őket “viselkedni” tanítanunk, csupán mellettük lenni, teret adni nekik és kiállni az útjukból.
Ezt pedig leginkább úgy, hogy mindent szeretettel megteszünk magunkért, hogy a mi félelmeink, korlátaink és rossz emlékeink meggyógyuljanak és ne “mérgezzék” az ő életüket is.
