Lehetőségem nyílt meglátogatni két iskolát Belfastban, – köszönet érte az OKIDE csapatának és az általuk elnyert Erasmus pályázatnak – hogy személyes tapasztalatot szerezhessek az ott működő érzelmi intelligencia oktatás gyakorlatáról. Természetesen abból a célból, hogy itthon is létrehozzunk valami hasonlót.

Ennek az útnak a tapasztalatait foglalom most össze. Ahogyan én láttam.

2. nap

(Az elsőt nem elemezném hosszasan, alig alvás után két repülős utazás, négy óra várakozás a reptéren…de a karácsonyi vásárt (nov 21!) nagyon jó volt tömeg nélkül végig járni.)

Izgatottan vártam, mit hoz ez az utazás, milyenek lesznek a fogadó szervezet és az iskola képviselői, mi mindent tanulhatok.

Megcéloztuk a buszmegállót, a megfelelő buszt is kisakkoztuk, felszálltunk, juhéé!

Természetesen elsőre nem találtuk meg a helyet.:) Tovább mentünk a busszal, aztán visszafelé sétáltunk. Naná, hogy elmentünk az épület előtt, amire egyébként igen nagy betűkkel ki van írva a szervezet neve. Sebaj, a hangulat jó, kis csúszással, de megérkeztünk.

Délelőtt az északír oktatási rendszerről és a megvalósuló EQ programokról hallhattunk. A tankötelezettség itt 4-16 éves korig terjed, és van protestáns, katolikus, integrált és ír iskola. A protestáns-katolikus ellentétet még mindig nem oldották fel teljesen, ennek tanúja a békefal, és az emberekben máig élő aggodalom, a családjaik féltése. (Ezt egy kedves csoporttárs érdeklődő kérdései alapján tudhattuk meg a buszsofőröktől és mindenki mástól, aki hajlandó volt erről beszélgetni velünk.)

Nagyon izgalmas, hogy a kormányzat 10 éve megváltoztatta az oktatás irányát azzal, hogy tudás (tartalom) alapú oktatást felváltotta a készség alapú oktatás. Azaz a gyerekeknek nem a tantárgyi tudást kell elsajátítaniuk, hanem készségeket. Abban, hogy ezeket a készségeket hogyan, milyen módszerrel szerzik meg, nincs kötött előírás.

Az oktatás hat kötelező területe:

  1. nyelv és általános műveltség (beszéd és szövegértés, olvasás írás, idegen nyelv)
  2. matematika és számolás készség (matematikai fogalmak)
  3. művészetek (ide értve a drámát és a zenét is a képzőművészet mellé)
  4. a környező világ (a tudás létrejöttének vizsgálata, az ismeretek megértése, készségek megszerzése földrajz, történelem, természettudományok és technológia kapcsán)
  5. személyes fejlődés és kölcsönös megértés (kiemelten az érzelmi fejlődés, társas készségek, tanulásmódszertan, egészség, kapcsolatok és szexualitás oktatása)
  6. testmozgás

Kétségkívül hatalmas előnnyel indulnak, ha már az oktatás kötelező elemei között is ott van az érzelmi és társas intelligencia készségeik fejlesztése. (És még az önkontrollt sem büntetéssel próbálják elérni. Skandalum!)

Megtudtuk, hogyan indult el az Egyesült Királyságban a program amit majd mi is megfigyelhetünk, és milyen programok léteznek még. Az 1-7 osztályban (kb. 4-10 év között) az általános iskolában más program fut, mint a középiskolában (11-16 év között). Mindkettő élményalapú és remekül megtanítja a gyerekeket, hogyan tudnak változatos helyzetben jól dönteni és ennek megfelelően viselkedni.

Ez utóbbit személyesen volt alkalmam megtapasztalni, amikor a délután folyamán lehetőségünk adódott meglátogatni egy iskolát, ahol heti két alkalommal kifejezetten az érzelmi és társas készségek fejlesztésével foglalkoznak.

A program olyan részletességgel kidolgozott, hogy a tanároknak nem kell kitalálniuk, mit csináljanak, minden osztály számára részletes menetrend van, a tanárok felolvassák a gyakorlatokat, és a tanári válaszokat is segíti egy “sorvezető”. Nem a tanároknak kell kitalálniuk, hogyan valósítsák meg mindezt, és ez nagy terhet vesz le a vállukról.

Hogy nézett ki mindez a gyakorlatban?

Voltam a már nálunk is iskolás korosztálynak számító harmadikosoknál, ahol éppen a nap diákjáról beszéltek, és mindenki mondhatott neki valami kedveset, majd ő maga is valami pozitívat mondott magáról. Ez pedig nehéz dolog – ahogy nálunk, úgy náluk sem megy könnyen a dicséret.

Bevallom, megkönnyeztem őket. A mosolygós kedvességet, az egymásra figyelést, és eközben jót nevettünk azon, amikor az egyik gyermek kijavította a tanítót, hogy nem volt jó a sorrend, mert nem így szokták. És a tanító is nevetett és elmondta, hogy ő is izgul a látogatók miatt, így tévesztett, és megköszönte a segítséget.

Jártam a negyedikben, ahol arról beszéltek, mi történik, ha egy helyzetre nem jól reagálunk – milyen érzelmek lehetnek bennünk, amelyek nem láthatók és mi az, ami látszik mások számára is? Hogyan tudunk más megoldásokat találni, melyek lehetnek azok?

Ó te jó ég, de jó volt ott lenni és hallgatni a gyerekeket a jobbnál-jobb ötletekkel!

Az ötödikben fontos témáról beszélgettek, a kortárs befolyásról és arról, hogyan tudják a többiek felől érkező nyomást kezelni. Hogyan tudnak önmaguk maradni, és a saját értékeik mentén élni. Még mielőtt ezt megtudhattuk volna, az egyik fiú a tanárnőjéhez fordult és megkérdezte, hogy kérdezhet-e tőlünk valamit. Megkapta az engedélyt, majd érdeklődött, hogy Olaszországból jöttünk-e (a csoportunk egy része onnan érkezett). Mi pedig elmondtuk, hogy honnan jöttünk, mire egy másik srác az első sorból halkan feltette a kérdést: de hol van Magyarország? Szerintem adtunk témát a földrajzórára is ?

És ezzel el is telt a rendelkezésre álló időnk, elköszöntünk és kisurrantunk az utolsó osztályból is, hogy beüljünk a tanáriba, ahol az igazgató asszony fogadott bennünket. Elmesélte az iskola történetét, megtudhattuk, hogy ő maga is ebbe az iskolába járt gyerekként.

Abba is beavatott bennünket, hogy 15 évvel ezelőtt komoly válságot éltek meg, amikor mindennaposak voltak az összetűzések a katolikusok és protestánsok között és naponta kellett kimenekíteniük a gyerekeket az iskolából, a szó szerint előttük zajló harcokból. Az iskola a katolikus-protestáns területeket elválasztó “határ” mentén áll, és volt, hogy elveszítettek tanulókat a harcban. ?

Ám nem adták fel, és mára majd’ kétszáz főre nőtt a tanulóik létszáma. Elindították azt a programot, amelyet mi is megnézhettünk, és minden tanár, minden alkalmazott felkészült arra, hogy empátiával, és a programnak megfelelően tudjon reagálni. A kedvesség, az odafordulás, a nyitottság ott volt velünk az épületben, egyszerűen jó volt ott lenni.

A fegyelmezés témaköréhez hozzátartozik, hogy van egy “csend szoba”, ahová az a diák, aki valamilyen oknál fogva nem tud a többiekre tekintettel lenni – és nem azért mert rossz, vagy mert direkt ki akar tolni a többiekkel, egész egyszerűen történhetett vele valami, ami miatt zavart, dühös, elkeseredett; ahogy bármelyikünk lehet ilyen – és nem tudja a saját érzelmeit megfelelően irányítani, akkor bekísérik ebbe a szobába. A szoba nem spártai módon berendezett és nincsenek büntetőeszközök sem. Ez egy nagyon kellemesen berendezett hely, kanapéval, puha szőnyeggel, mindenféle olvasni és tennivalóval. Az egyik falon mindenféle különböző tapintású anyag, ami a kézzel való érzékeléssel segít megnyugodni. Egy másikon tábla, ahol az érzelmeit tudja a különböző kártyákon található szavakkal megjeleníteni. Vannak könyvek, takarók. Itt lenni egészen más, mint kint ülni a folyosón az igazgatói előtt…

Végtelenül hálás vagyok az igazgató asszonynak, aki képes volt megteremteni, támogatni, fenntartani ezt a rendszert az iskolában, és aki lehetőséget adott nekünk, hogy mindezt meg is tapasztalhassuk. Fiatal, lelkes tanítókkal körülvéve, a gyerekek biztonságos, támogató közegben tanulnak olyan készségeket, amelyek mindig segíteni fogják őket.

– Folytatása következik… –