Bevásárlás 2020. március 27.

Elfogyott a tej. Mivel kis családunkban rajtam kívül mindenki issza, és online időpontot szerezni kb. olyan, mint szembeszegülni Chuck Norris akaratával, így maradt a vásárlás.
Felszerelés, saját készítésű maszk fel – annyira saját, hogy Szabi varrta és Lius dekorálta – gumikesztyű az első ülésre a táska mellé, és indulás.
Az első döbbenet a parkolóban kap el, már az is tele van. Felmerül bennem a „kell ez nekem egyáltalán” kérdése és erősen gondolkodom a második f-es reakción, a „flight”-on, azaz hogy el is menekülök én onnan gyorsan, majd isznak vizet…
Aztán persze maradok, felvértezem magam lelkileg, mint aki csatába megy, nagy levegő, gumikesztyű fel, és kiszállok az autóból.
Alig van kosár, de még találok. Az emberek gumikesztyűvel veszik ki a péksüteményeket, amit nem értek, de ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem őket. Én ezt most kihagyom.
Tolongunk, kerülgetjük egymást, de valahogy úgy érzem, mindenki érti, hogy miért kell a maszk, a kesztyű. A legtöbb emberen van. És persze van, aki úgy jött vásárolni, mint ha még 3 héttel ezelőtt lenne.
Szinte minden kapható. Nem láttam csordultig telt kosarakat sem, több heti wc papírral. Lehet, hogy ezek a beszerzések már korábban megtörténtek.
A sorban állás úgy megy, ahogyan a nagykönyvben meg van írva. Tartok magam előtt egy kocsinyi távot, a mögöttem álló ugyanígy tesz. Vigyázunk egymásra. A maszkok alatt összemosolygunk – az én maszkomon amúgy is vigyorgó száj van – és mindannyian azt várjuk, hogy vége legyen.
Mert az emberi agy nincs erre felkészülve. Számára a legfontosabb a biztos, az ismerős és a minta. Ebben a helyzetben egyik sincs meg. Minden nap más a „biztos”, a helyzet sehonnan nem lehet ismerős, hiszen a ma élő nemzedékek legtöbbje sosem volt még hasonló helyzetben sem. Mintánk meg végképp nincs, most alakítjuk ki, ahogy próbálunk megküzdeni a jelen szituációval.
Nincs hová nyúlni, az elzártságunk vége valahová a végtelenbe ér. Ezzel pedig nehezen birkózunk meg, akkor is, ha odafigyelünk rá, akkor is, ha igyekszünk figyelmen kívül hagyni és pozitívan gondolkodni. Egyébként ilyet csak akkor lehet, ha bevalljuk, hogy egyébként nem jó a helyzet és ennek ellenére próbálunk jól cselekedni.
Ezeken merengek, míg lassan közelebb araszolunk a kasszához. Miközben én pakolok fel a szalagra egy másik kasszánál bemondják, hogy a kedves vásárlók legyenek szívesek betartani az előírt távolságot és a megfelelően felfestett helyekre álljanak. Na, hát nem minden sorban vigyáznak úgy egymásra, mint a miénkben?
Sorra kerülök, fizetek. Egy mosoly a pénztáros hölgynek, aztán megköszönöm a munkáját és kitartást kívánok neki a folytatáshoz. A maszk alatt ő is visszamosolyog. A szeme is.
Kitolom a kocsit, bepakolok a csomagtartóba, és indulok visszafelé, mikor egy fiatalember felajánlja, hogy visszatolja a kocsit helyettem. Megköszönöm, de úgyis dolgom van még a drogériában. A kocsik visszatolásánál is sor van, egy idősebb úr maga elé enged – Már úgyis túl vagyunk rajta, nem sietek! Megköszönöm, neki is kitartást kívánok, az ő mosolyát látom, mert rajta nincs maszk.
A drogéria előtt sor, két méterre állunk egymástól, be csak akkor mehet valaki, amikor más kijön. Gyorsan végigszaladok, felkapom azt a 3 dolgot, ami elfogyott, beállok a sorba – egy méterenként jel, én tartom a kettőt, mögöttem nem áll senki.
Az ajtónál álló hölgy megdicséri a maszkomat, összenevetünk, megköszönöm, nekik is kitartást kívánok. Megköszönik.