Ha a nagyszüleimnél töltünk néhány napot, a gyerekek alvás előtt választhatnak egy Mazsola és Tádé mesét, amit elolvasunk. Annyira szeretik a kismalac történeteit, hogy az összes Mazsola könyvet kiolvastuk már többször, sőt a Mikulás is ilyen horgolt figurákat hozott nekik tavaly a csizmába.

Van egy rész, amit a gyerekeim csak “hótúró”-nak neveznek. Ez pedig arról szól, hogy Mazsola kimegy a nagy hóba, és eltúrja azt a ház körül, illetve ennek utózöngéiről…

Amikor Mazsola végzett a munkával, szeretné, ha Manócska megnézné – és természetesen megdicsérné érte.

Manócska kinyitja az ajtót, vet rá egy pillantást, elejt annyit, hogy szép, és már megy is befelé. Mazsola ugyan kinyalhatja a tálat – mintegy jutalomként – ám ennél több elismerést nem kap egész nap. Így aztán ő maga hozza fel a témát, lehetőleg minden mondatával, mint “ugye milyen szépen eltúrtam a havat”, “nagyon elfáradtam a nagy munkában, fáj minden porcikám”.

A mese végén pedig azt kéri, hogy Manócska meséljen arról a kismalacról, aki eltúrta a havat a ház előtt. A mese története azonban úgy kanyarodik, hogy a kismalac gazdája mikor már ötödször hallja, hogy így meg úgy, milyen szépen eltúrta a havat, úgy döntött, hogy legközelebb inkább ő maga csinálja meg. Mazsola pedig nem is szeretné hallani a mesét tovább, inkább alszik mese nélkül.

Nem tudom, hogy a gyerekek számára mi a történet végkicsengése, az én gyerekeim leginkább azt mesélik, hogy Mazsola milyen sokat dolgozott a ház körül, és hogy elfáradt.

Ami szülő-szemmel sokkal inkább feltűnik, az az, hogy Mazsola tényleg nem kapott dicséretet. Nem ismerték el a munkáját, és amikor kénytelen-kelletlen próbálta kicsikarni a visszajelzést, vagy abba ütközött, hogy Tádé mennyi mindent elpakolt, vagy abba, hogy ugyan már, meddig jön még ezzel, és legközelebb majd inkább megcsinálják helyette.

Mi is a gond ezzel? Csak annyi, hogy tényleg azt érjük el, hogy legközelebb nem teszi majd meg. Mi motiválná? A jutalom nem megoldás.

Ha azt szeretnénk elérni, hogy önállósodjanak, hogy megtanulják, minden tevékenység értékes, nem az a legjobb megoldás, hogy lekicsinyeljük azt, amivel ők maguk hozzájárulnak, és segítenek.

Tegyük fel, hogy újraforgatjuk a Mazsola és Tádé jeles részét, ahol kicsit megvariáljuk Manócska mondatait.

Amikor Mazsola elkészül a nagy munkával, és lelkesen jön, hogy visszajelzést szerezzen, úgy módosítunk, hogy meglegyen Mazsola dicsérete:

– Nahát, Mazsola, milyen hosszú és egyenes utat túrtál nekünk! Így anélkül tudunk kijutni a kertből, hogy a csizmánk már a kertkapuig átázna.
– Ugye, milyen remek munkát végeztem, Manócska?
– Bizony, bizony, ez egy nagyobb malacnak is dicsőségére válna!
– Ugye, ugye?
– Ezután a nagy munka után jót tesz egy kis pihenés, gyere menjünk csak be!

Az esti fürdés után, amikor eredetileg az hangzik el, hogy a kismalac gazdája legközelebb inkább maga csinálja meg a munkát, próbáljuk meg inkább így:

– Manócska, mesélj valamit!
– Miről meséljek?
– Hát, a kismalacról, aki olyan szépen eltúrta a havat!
– Egyszer volt, hol nem volt…

És a kismalac ellenkezés nélkül kiment a hidegbe, és olyan szélesen eltúrta a havat, hogy akár ketten is sétálhatnának rajta egymás mellett. A nagy munka után a kismalac jól el is fáradt. A gazdája megköszönte neki a segítséget, a kismalac pedig ragyogott a boldogságtól.

Néha elfelejtjük, hogy mi magunk is mennyire vágyunk az elismerésre. Nem mondjuk ki, nem várjuk el, sőt néha kétkedve nézünk arra, aki dicséretet merészel mondani. Ám mégis, olyan ez, mint balzsam a léleknek.

Azzal, ha elismered, amit tesz, nem önző kis majom válik belőle, hanem olyan valaki, aki tudja, hogy minden erőfeszítésnek, tevékenységnek értéke van. Annak is, amit nem díjaznak fizetéssel vagy jutalommal! Ez pedig sokkal inkább hajtja arra, hogy újra és újra tegyen valamit, ami őt magát elégedettséggel tölti el, illetve mások is észreveszik, értékelik. Így nem lesz szüksége olyan cselekvésekre, amelyekre csak azok negatív üzenete miatt figyelünk fel.