Rosszul indult, de helyre jött minden. Mert lehet rosszul dönteni. Ezzel semmi baj nincs. Nem kell a büntetés, nem kell a bűnhődés. Az nem segít. Az segít, ha kijavítjuk, ami nem sikerült. De legalábbis megpróbáljuk kijavítani. Mert ebből lehet tanulni. Mert ezek fontosak a kapcsolatokban. Mert az emberi kapcsolatok a legfontosabbak.
Néhány napja Csipkerózsika meséjét olvastuk, a saját királylányommal. A mese közben folyamatosan alakítottam magamban a történetet. Kérdéseket tettem fel – persze csak magamban. Egy másik mese rajzolódott ki a fejemben.
Néha elfelejtjük, hogy mi magunk is mennyire vágyunk az elismerésre. Nem mondjuk ki, nem várjuk el, sőt néha kétkedve nézünk arra, aki dicséretet merészel mondani. Ám mégis, olyan ez, mint balzsam a léleknek.
Nem meglepő módon, ha a reggeli indulás, vagy az esti “feladatok” merül fel témaként, sokak szemében ott a kérdés: hogyan lehetne ezt másként? Egy remek, a gyerekekkel közösen kidolgozható módszer segítségével egyszerűbbé tehetjük ezeket a feszültségtől, és erős érzelmektől nem mentes helyzeteket.
Még hosszú út áll előttem, és bőven van mit tanulnom, de az elmúlt évek során ezeket már biztosan megtanultam a gyerekeimtől...
Emlékszem, nyáron még mosolyogva válaszoltam a gyerekeknek, amikor megkérdezték, hogy mikor lesz már karácsony – igen, úgy tűnik, hogy a felnőtteket jobban megviselte a majd’ 6 hónapos tél, mint a gyerekeket – és tessék, még ötöt alszunk, és itt a karácsony…
Egy délelőtt mesét néztünk. (A legó-daru felépítése majd ledöntése közé épp belefért egy mese.) Az a baj, hogy én már a mesét is úgybeszélősen nézem, ebből kifolyólag elég kevés megy át a rostán, de mint tudjuk, tökéletes dolgok nincsenek…
A zaklatás élményét talán már Te is megtapasztaltad az életedben kisebb nagyobb mértékben. Elég egy viccnek szánt névtelen pletyka elterjesztése, amelynek tartalma úgy érzed, rossz színben tüntet fel Téged. A zaklatás palettája persze ennél sokkal szélesebb, az eredmény azonban az, hogy rosszul érzed magad, esetleg megfélemlítve, kihasználva, bántva, csúfolva, megalázva stb.
Nem tudom, Te hogy vagy vele, nekem mindig mosolyra szalad a szám, ha hallom a gyerekeimet egymással beszélgetni. Néha visszahallom a saját szavaimat, kifejezéseimet, néha pedig elcsodálkozom, ezt ugyan honnan tanulták? Hihetetlen érzés, ahogy megosztják egymással a gondolataikat, terveznek, építenek, megegyeznek, alkudoznak… Aztán persze, hogy visszatérjünk a valósághoz, nem mindig ilyen szép a testvér-lét...
Alapelvünk, hogy a gyereket nem idomítani kell – azaz nem arra nevelni, hogy mindig fogadjon szót – , hanem segíteni saját jellemének megformálásában. Aktív szereplővé tenni a saját életében. Megtanítani az együttműködés fontosságára.
Egy kis beszélgetésből lehet látni, mennyire fontos, hogy a gyermekek nyelvén beszéljünk. Hiába tudod a választ és hiába olyan egyszerű neked, fontos, hogy azt úgy kommunikálj, hogy a gyermeked is megértse.
Te is, – mint az emberek többsége – valószínűleg megtapasztaltad már, milyen egy konfliktust annak résztvevőjeként, belülről átélni, illetve milyen érzés kívülálló szemlélőként, szinte azonnal és nagy bizonyossággal azt érezni, hogy tudod, mi lenne a legjobb megoldás. Ha mindezen tapasztalat birtokában vagy, akkor feltételezhető, hogy azt is tudod, mennyire nagyszerű érzés, amikor a konfliktus megoldással zárul. Márpedig, ha a konfliktus résztvevői érdekeltek a megoldásban, akkor sok módszer között választhatnak, hogy elérjék a pozitív végkimenetelt.