Egy délelőtt mesét néztünk. (A legó-daru felépítése majd ledöntése közé épp belefért egy mese.) Az a baj, hogy én már a mesét is úgybeszélősen nézem, ebből kifolyólag elég kevés megy át a rostán, de mint tudjuk, tökéletes dolgok nincsenek…

A mesében egy kislány be szeretett volna jutni egy csapatba, ahol rajta kívül mindenki fiú volt, és a szárnyas lovaikon kellett teljesíteniük egy bizonyos pályát. Ő olyan lovat – tudom, tudom, Pegazus – választott, amelyik barátságos volt ugyan, de rövid lábai nem igazán versenyzésre termettek. (Rögtön egy ok a lebeszélésre…)

Az első nap után, amikor a legnehezebb akadályt nem tudták megugrani, fáradtan és szomorúan ment haza, a nővére pedig azt tanácsolta neki, hogy mivel „ez a fiúk sportja”, inkább mondjon le róla, mint hogy megsérüljön. A tipikus „én csak miattad aggódom, hidd el, neked is jobb lesz így” esete.

Jó, ha a gyerekeink a realitás talaján maradnak, így legalább megóvjuk őket a csalódástól. Igaz? NEM az! A gyerekeink álmodnak, és ez így van rendjén. Ha Ford annak idején nem álmodja meg az automobilt, ki tudja meddig járnánk (jártunk volna) lovakon, vagy gyalog. Itt most nem a környezetvédelmi vetületre szeretném felhívni a figyelmet, ha valakinek rögtön ez a következtetés ugrott volna be…

Annyiszor és annyian mondják majd a gyerekednek, hogy ezt ezért nem, azt azért nem. Lehetne, hogy Te, a szülője támogasd? Nem, nem toronyórára gondoltam lánccal, hanem a hitedre, arra, hogy a Te szemedben számára semmi sem lehetetlen. Furcsa, kettős tapasztalatom van a téren. Az anyukám valahonnan a személyisége legmélyéről jövő optimizmust hozott magával (máig nem értem honnan), míg az apukám kifejezetten kishitű volt, és nem csak magával, de mindenkivel kapcsolatban. Felemás visszajelzéseket kaptam. Az anyukámtól azt, hogy bármire képes vagyok, amit csak meg szeretnék tenni, az apukámtól azt, hogy ha én úgy is gondolom, hogy sikerült, azért csak várjuk ki a végét. Mi segített jobban az úton? Engem anyukám hite, és a fény a szemében, hogy csak menj, és csináld!

Ha meg akarod óvni a csalódástól, csalódásra ítéled. Már azelőtt elbukik, hogy próbára tehette volna önmagát. Ha lekicsinyled, amiről le akarod beszélni, vagy azt, amivel épp nem tud megbirkózni, újabb sebet ejtesz az önértékelésén: nekem már ez sem megy…

Hagyd, hogy megcélozza a csillagokat, legfeljebb igazíts az irányzékon. A legnagyobb és számunkra leglehetetlenebb álmokat is valóra lehet váltani, legfeljebb egy másik dimenzióban.

Mire gondolok? Tegyük fel, hogy a fiad vagy lányod valamilyen állatot szeretne, és rögtön hozzáteszi azt is, hogy minden pénzt, amit csak kap, félre fog tenni erre a célra. Ráadásul olyan állatot, ami semmiképpen nem fér el, sem a lakásban, sem a kertben. Lehet ez ló, zsiráf, vagy akár egy kerecsensólyom is. Hogyan reagálnál? Elmagyarázod, hogy kicsim, ez lehetetlen, ebbe a lakásba be sem férne… a kert nem arra való, ne tudnál többet játszani odakint… Nincs pénzünk, nincs időnk…

Rendben, rendben, ne csak okoskodjak, ki vele, mit lenne jó tenni!

Kérd, hogy meséljen még arról, hogyan is képzeli a folytatást. Jelezz vissza, hogy érted, és követed, amit mond. Lehetőség szerint ne utalj arra többször is, hogy miért is lehetetlen a vállalkozása. Végül pedig, hagyd, hogy gyűjtsön rá, vagy egyéb módon juttassa kifejezésre, hogy mihez és miért is ragaszkodik annyira.

Egy ilyen esetben az a kislány, aki lovat akart, nem találkozott a logikus érvek lebeszélő erejével. A szülei rábólintottak, hogy gyűjtse lóra a zsebpénzét, és segítették, hogy a közeli lovardában a lovak mellett végzett munkájáért cserébe lovagolhasson. Így ment ez évekig, lovagolt, és gyűjtötte a pénzt, hogy neki is lova legyen. Aztán egy szép napon abbamaradt a lovaglás, a gyűjtött pénzből pedig biciklit vett magának. Nem valósította meg az álmát, – talán az álom is változott közben – és elkerült néhány csalódást, pusztán azzal, hogy a szülei nem próbálták meg lebeszélni vagy akadályozni a tervének végrehajtásában.

Gyanítom, nektek sem lesz otthon kerecsensólymotok, vagy varánuszotok, sőt, T-Rex sem, csak mert a gyereked épp azt szeretne. A hosszas és kiábrándító magyarázatok helyett engedd, hogy elinduljon a maga választotta úton – igen, egy fiú is balettozhat, és egy lány is mehet bokszolni, tudod – lelkesedésedhez mérten akár támogathatod is. Megismételhetetlen és pótolhatatlan a szülői bizalom és támogatás, a hit a gyerekben. Megadhatod neki, hát miért ne?

Ja, és mielőtt elfelejtem: a kislány a mesében másnap ismét nekivágott, a bátyjával együtt. Mindketten teljesítették a nehéz pályát, az elsőre megugorhatatlannak tűnő magasság ellenére is. Mindketten bekerültek a csapatba. Hajrá Pegazusok!