Alapelvünk, hogy a gyereket nem idomítani kell – azaz nem arra nevelni, hogy mindig fogadjon szót – , hanem segíteni saját jellemének megformálásában. Aktív szereplővé tenni a saját életében. Megtanítani az együttműködés fontosságára.

A gyerekek időről-időre tesznek olyan dolgokat, amit nem tudunk szó nélkül hagyni. Értékeljük felfedező kedvét, érdeklődési körének formálódását, sajátos kommunikációját, mégis meglehet, hogy nem igazán értékeljük, ha az új ruhájában a sárban tapicskol, ha békát hoz haza, vagy ha nem köszön a szomszédoknak.

Nap, mint nap megpróbálunk gyermekeinkből udvarias, jól nevelt, bizonyos alapvető viselkedési normákat betartó embereket nevelni, és van, hogy úgy tűnik, nap, mint nap keresztülhúzzák valamivel a számításainkat. Ez a szülői frusztráció egyik oka. Úgy érezzük magunkat, mint egy oroszlánidomárba oltott papagáj, aki egész nap csak ugyanazokat szajkózza: Ezt csináld, azt csináld, ezt ne csináld, azt ne csináld!

Csoda, ha a gyerekek egy idő után néha meg sem hallják az utasításokat?

Gondold magadat a helyükbe; képzeld el, hogy valaki ébredésed pillanatától folyamatosan melletted áll és irányít: kelj fel, moss fogat, ne tegyél annyi cukrot a kakaóba, ne azt a pulóvert vedd fel…

Figyeld meg saját kommunikációdat, milyen szavakkal, hogyan kérsz gyerekeidtől valamit, hogyan tiltasz, hogy adsz tanácsokat vagy épp utasításokat. Képzeld el, hogy ugyanezeket neked mondja valaki! Mondd, jó érzés? Természetesen nem arról van szó, hogy ne szabj határokat, vagy próbáld meg terelgetni, a megfelelő irányba…

Csak próbáld máshogy kommunikálni.

Ahelyett, hogy…„Nem megmondtam, hogy a hörcsögnek adni kell enni? Ez is rám marad! Én már az első perctől tudtam, hogy nem kell neked háziállat! Meg sem érdemled ezt a szerencsétlen négylábút!” Próbáld helyette csak felvázolni a problémát, minél rövidebben, hegyi beszéd nélkül. A gyerekek általában maguktól is rájönnek, mi a teendő, ugyanakkor nem érzik úgy, hogy már megint csak szekálod őket.

Próbáld például így: „Szegény hörcsi tálkája üresnek tűnik!” – és a gyereknek rögtön eszébe fog jutni, hogy Ubul ma még nem is evett!

Hosszas kioktatás helyett próbálj röviden információt adni. Ahelyett, hogy kifejtenéd, mi a véleményed a fiad/lányod szobájában dúló állapotokról, csak jegyezd meg: „A szennyes zokninak a fürdőszobában a helye. A fél bögre tej az asztalodon hamarosan messziről is meghatározható lesz… Az orrunkkal.”

Ha hosszan sorolod hiányosságait, az elmulasztott dolgokat, vagy éppen az elkövetett hibákat, a legtöbb gyerekben azonnal bekapcsol az „automatikus szelektív hallás” üzemmód. Tudják, hogy most olyan dologról fogsz beszélni, ami számukra nem bír akkora jelentőséggel – sőt, talán nem is nagyon érdekli – , így a lényeget általában meg sem hallják. Minél rövidebben tudod kifejteni a teendőt, annál valószínűbb, hogy nyitott füleket találsz!

Itt ez lehet egy szóban: „Rendrakás!”

Tipp: próbáltatok már levelezni otthon? Egy kis humorérzékkel még az gyerek is rávehető a házimunkára aki a leginkább tiltakozik ellene, vagy emlékeztetheted így az alapvető illemszabályokra. Nem kell Petőfinek lenni ahhoz, hogy kis, mókás verseket írj, és azt a lakás stratégiai pontjain elhelyezd. Például: „Játék után itt a móka, játékok vissza a polcra!” vagy „Szomszéd néni kicsit morcos, köszönni ma nagyon fontos!” Akár a gyerekeket is bevonhatod a versírásba!

Nem kell mindig mindent gyökeresen megváltoztatni az életben. Néha egy pici változás csodákat tud tenni! 🙂