Sokakat megkérdeztünk, mit szeretnének változtatni a mindennapokban. A válaszok elsöprő többsége így szólt: türelmesebb szeretnék lenni…

Mire is kell nekünk az a türelem? Megszoktuk, hogy minden egy kattintásra, gombnyomásra, sóhajra történik. A leveleket elküldjük, csekket befizetjük, kapcsolatok ápolását a számítógépen, interneten keresztül “bonyolítjuk”. Megy minden, mint a karikacsapás. Egyetlen gond van ezzel csupán – azt hisszük, hogy minden ilyen gyorsan megy. Sőt, megkockáztatom, hogy elvárjuk, hogy gyorsan menjen. Ha nem tudunk valamit azon nyomban megoldani, bosszúsak, dühösek, türelmetlenek leszünk… és úgy reagálunk, ahogy nem szeretnénk. Amitől megint csak bosszúsak…

fotó: freedigitalphotos.net

fotó: freedigitalphotos.net

A mai bejegyzésben egyetlen kis lépést javaslok, a türelemhez és a barátságosabb kapcsolatokhoz.

 

Nem tudom nálad mi a “piros gomb”, ami azonnali robbanáshoz vezet – nálam az, ha a gyerekek verekedéssel oldják meg a felmerülő konfliktust. Ezekre a helyzetekre ajánlanék most egy megoldást. Én azzal próbálkoztam eleinte, hogy távolabb tartom őket egymástól, de be kellett látnom, hogy ez nem hoz valódi eredményt.

Ami döbbenetes sikert aratott, az az időkérés volt. Hihetetlen, igaz? Meg egyáltalán, mi az, hogy időkérés, a meccseken lehet T betűt mutogató edzőket látni, hogy jön ez most ide?

Közelebb hozom a dolgot. Rázoomolunk. 🙂

A gyerekeim épp nem értettek egyet valamiben, a témára már nem emlékszem, a lényeg, hogy az egy perces emeleti eltávozásom elegendő volt a számukra, hogy – fizikailag is fájdalmas – küzdelembe kezdjenek. Amikor leértem, a kisebbik sírt, a nagyobb láthatóan zaklatott volt. Értem én – ha hagyok magamnak időt, hogy átgondoljam – hogy az a fél, aki verekszik sem elsősorban a másiknak akar fájdalmat okozni, hanem a saját dühét, fájdalmát levezetni… A megértés mellé azonban nem adhatom a a jóváhagyásomat. Mindazonáltal valóban megdöbbentem a vehemencián, és egy pillanat alatt átfutott az agyamon, hogy itt és most bizony fogalmam nincs, hogyan tudnám ezt a helyzetet jól megoldani. Azonban nemrég tanultam valamit, és arra gondoltam, ideje kipróbálni. Ha már tréning, akkor alkalmazzuk otthon is, ugye…

A  következőket mondtam a gyerekeimnek.

– Meg vagyok döbbenve azon, amit láttam és hallottam. Elszomorít, hogy így bántok egymással. Egyszerűen nem tudok most mit kezdeni a helyzettel, jobb, ha most kimegyek, és gondolkodom egy kicsit, míg megnyugszom, és kitalálok valamit.

Tudod mi történt? Olyan csendben voltak a gyerekeim egy darabig, mintha Csendkirályt játszanának. Aztán elkezdtek játszani, mintha mi sem történt volna.

Én pedig azt gondoltam, hogy tessék. Az érzelmeim kifejezésével, a tehetetlenségem elismerésével, a hangom felemelése nélkül elértem azt, amit kiabálással, fenyegetéssel nagy valószínűség szerint nem sikerült volna.

Azt szeretném, ha a gyerekeim azért nem a verekedéssel oldanák meg a nézeteltéréseiket, mert azzal nem lépnek előre. Szeretném, ha ők is hinnék, mint én, hogy nem az erősebbé az igazság, sőt, talán nincs is igazság, hiszen minden résztvevő másként látja az adott helyzetet, és a saját szemszögéből helyesek az indokai és a cselekedetei. Nem szeretném, ha azért nem ütnék meg egymást, mert a fenyegető szülői jelenlét visszatartja őket. Azt szeretném, ha belátnák, és megtanulnák, hogy másként is lehet. Sőt. Úgy jobban lehet.

Ezért aztán ismét csak arra jutottam, hogy megéri vállalni, hogy nem vagyunk tökéletesek. Vannak helyzetek, amikkel nem tudok mit kezdeni, miért játszanám a mindenhatót?  A gyerekeim látják, hogy én magam is megvívom a küzdelmeimet, és tanulok, változom. Ez pedig példát mutat nekik, hogy ők is változtathatnak, még akkor is, ha az első ránézésre nehéz feladatnak tűnik.

Azt javaslom, kérj időt, ha úgy érzed, nem tudod, hogyan kellene reagálni egy helyzetre! Sokkal többet segítesz, mint ha meggondolatlanul teszel vagy mondasz valamit. Ráadásul olyan példát mutatsz, amely követendő, és ez sem utolsó szempont.

Ja, és hogy mi köze ennek a türelemhez? Hasonlítsd össze a reakciódat, milyen lenne egyébként, és milyen lesz így a hangulatod, a hozzáállásod. Szerintem meg tudod válaszolni a kérdést. 🙂

Örömteli gyakorlást kívánva, üdvözöl:

dr. Skita Erika

kommunikációs hídépítő

Értsünk szót - dr. Skita Erika

0