Szombat délután az első EQ workshopon már beszélgettünk a testvérkonfliktusokról és a szülők és gyerekek által követett mintákról. Arról, hogy a kisebb hajlamos határok nélkül és azokon is túl bosszantani a nagyobbat, és hogy erre hogyan reagálunk mi és hogyan a testvére. És hogy milyen utat tettünk meg azért, hogy eljussunk odáig, ahol ma vagyunk.

Mi pedig tovább is léptünk, és most épp egy emeletnyi távolságból “figyeltük” az együttműködést közöttük.

Mindig kérdés, hogy mikor jó és építő jellegű a beavatkozás, és mikor okozunk több kárt azzal, ha közbelépünk, mint ha hagyjuk hogy ők maguk bogozzák ki az összegubancolódott szálakat kettejük igen impulzív kapcsolatában. Mert abból, ha ők a helyzet felelősei, egészen mást tanulnak, mint ha egy külső erő  – anya vagy apa – lesz az “igazságosztó”.

Azért is különösen nehéz ez a téma a számomra, mert én pontosan tudom, hogy számomra a testvérviszály a piros gomb, amire ha a gyerekek rátenyerelnek, komolyan meg kell dolgoznom azért, hogy ne a szokott mintát kövessem.

Ám azt kell mondjam, hogy az őrlődés, a változtatás szándéka nem hiábavaló. Néha megállítottam az időt, elszámoltam magamban ameddig kellett, és megfogadtam, hogy azért sem emelem fel a hangom, mert azzal nem tudom olyan irányba befolyásolni a helyzetet, ahogyan szeretném. Ha kiabálok, az én dühöm talán utat talál magának, a gyerekeim azonban kb. annyit fognak fel a történetből, hogy anya kiabál. Azt, amit kiabál, már nem hallják. Épp elég megdöbbentő maga a kiabálás. És utána jöhet a bűntudat, a hogy-lehettem-ilyen-hülye gondolatok, és a döbbenet a gyerekek arcán, ami álmomban is elkísér. Ebből elég volt. Én más utat választottam magunknak, és más példát a gyerekeimnek.

Azt hihetnénk, hogy az ilyen mintákat, a berögzült szokásokat szinte lehetetlen megváltoztatni. Azért a helyzet közel sem ilyen reménytelen. Ha tudjuk, hogy milyen helyzet mit vált ki belőlünk, mire hogyan reagálunk, már sokkal közelebb vagyunk ahhoz, hogy változtassunk, mint amikor a fejünket verjük a falba egy-egy rosszul sikerült megoldási kísérlet után.

Így hát megváltoztattam a mintáimat. Nem akarok beavatkozni abba, hogyan rendezik el a konfliktusaikat. Egyetlen kivétel van, ha fennáll a sérülés veszélye, akkor nincs helye a kivárásnak. Ám akkor sem a hegyibeszédre helyezem a hangsúlyt, egyszerűen közlöm, hogy ez itt és most elfogadhatatlan, mert veszélyes. És értik.parnak

Ebéd után kitalálták, hogy együtt játszanak. Mi felszöktünk az emeletre, és onnan hallgattuk őket. Az első 20 percben volt néhány hangos összezörrenés, többször egymásra néztünk, hogy most mi legyen, menjünk vagy ne, beavatkozzunk, szóljunk, jobb lesz-e attól vagy csak rosszabb. Egyetlen mondatot fűztem csak közbe, mégpedig az egymás mindenféle nem kedves jelzőkkel illetése kapcsán. A reakció egyszerre volt kicsit meglepő és rendkívül megerősítő. Egymásnak mondták a szabályokat, kérték a másikat, hogy most ezt vagy azt másként csinálja. A délután folyamán többször is elhangzott tőlük – egymás felé, hogy “hát ilyenek a jó testvérek”.

És tényleg. Órákig eljátszottak egyetlen hangos szó nélkül. Remek ajándék volt. Még akkor is, ha a lépcsőn áthatolhatatlan akadályt képeztek a plüssállatok ejtőernyős landolását segítő párnák és egyebek…

Azért nehogy azt higgye bárki is, hogy ez mindig így megy. De a következő verekedés-veszekedés alkalmával remek mesét tudok majd kerekíteni két testvérről, aki egy egész délután remekül együttműködött egymással. Mesébe illő módon. 🙂

0