Testvérviszályok márpedig vannak. Szeretjük őket, vagy sem, jó eséllyel találkozunk velük, ha legalább két gyerekünk van.

Van, hogy nyugodt körülmények között meg tudjuk beszélni, az adott helyzetet hogy lehetne a legjobban kezelni vagy mit lehetne változtatni a közös jó érdekében a következő alkalommal. És amikor ez elhangzik, mindenki komolyan is gondolja. Fellélegzünk, hú, szuper, újabb lépést tettünk meg a családi béke felé.

Ezután jön egy következő alkalom, amikor nem értenek egyet és úgy csapnak oda egymásnak, mintha épp egy szabadságharc két ellentétes oldalán harcolnának. Nincs kegyelem. Ha nekem fáj, rossz, hát fájjon neki is. Legalább.

A fejedet fogod, hogy de hát gyerekeim, nem megbeszéltük a múltkor? Hát nem emlékszel, hogy megígérted, hogy soha többet? Hát mit csináljak veled, hogy megértsd? Most nézd meg, hogy néz ki a karja, ahol megkarmoltad! Azt hiszed ezzel bármit is elérsz a világban?

A mondatok csak peregnek, ki a szádon, be a fülébe, és ha egyiken be másikon ki, még akkor is karcol, karmol, hasít minden szó, míg halad a levegőben. Épp, mint a testvérharc az előbb. Látom magam előtt a repülő szablyaként szálló szavakat.

És így leszünk ugyanott, ahonnan indultunk. Mindenki hordozza a maga sebeit, amiért másokat okol, és kész újra harcba szállni – önmagáért. Ezért inkább csináljuk másként.

A hétvégi jó-tesós epizód óta jártunk hullámhegyen- és völgyben is. Azt kell mondjam, hogy az a néhány óra közös játék, és háborítatlan problémamegoldás2015-05-13 08.00.12, az, hogy egymásra voltak utalva abban, hogy jól érezzék magukat, egy új kapcsot hozott létre közöttük. Két és fél napig alig volt ellentmondás, még azt a nehéz kérdést is sikerült közös nevezőre hozniuk, hogy mi is legyen az ebéd. Ehhez fontos információ, hogy az egyik megrögzött húsevő, a másik tésztaevő, és húst még a tányérja környékén sem szeret látni. Megoldották. Testvérek.

Kézen fogva sétáltak be velem a pékségbe, és egymást mulattatták sorban állás közben, majd mindenki hozva a maga kis pakkját, szintén kézen fogva távoztunk. Az oviba is így 2015-05-11 17.08.18mentünk be, versenyfutás helyett. A szülői szív örül, lám, valamit jól csinálunk, de jó, de jó.

Ám a varázslatok mesevilágon kívül gyorsan múlnak. Tegnap azon tört ki a balhé, hogy ki jön be elsőnek az ajtón. És nem volt kímélet, csak harc és a győzelem akarása, elkeseredetten, minden áron.

Két elkeseredett, könnyes szemű, remegő szájszélű ovis nézett vissza rám. Először az egyiket vontam magamhoz, és ölelgettem meg. Arra kértem, nézze meg magát a tükörben, mert én egy nagyon szomorú gyerkőcöt látok. És nézze meg a tesóját, és engem is, ez a nagy harc mindannyiunkat kimerített. Utána beszéltünk arról is, előzőleg ezt milyen módszerekkel oldottuk meg. Nehéz, amikor ugyanazt szeretnék, egyszerre, és úgy érzik, nincs megoldás.

Az egyik megnyugodott, a másikhoz guggoltam a szőnyegre. Nem kellett elmondanom még egyszer, hallotta a tesóval való beszélgetésből.

Ebédnél pedig Apa ötleteket gyűjtött, hogyan lehetne megőrizni a jókedvet, és elkerülni a harcos hazaérkezéseket.
A javaslatok, amelyek elhangzottak:

– Mindig L. jön be elsőnek az ajtón.
– Mindig Z. jön be először az ajtón.
– Mindig egyszerre jönnek be mindketten.
– Felváltva jönnek be, egyszer L, egyszer Z és egyszer közösen.

Ez utóbbiban egyetértettek, ez most az új szerződés közöttük. Amit persze időről időre meg kell majd újítani, módosítani, felülvizsgálni és a körülményekhez igazítani. Ezzel azonban sokat tanulnak együttműködésről, problémamegoldásról, helyzetfelismerésről. Ezt pedig nem venném el tőlük. A viták erősebbé tesznek, ha kereteket adunk nekik. Én pedig itt leszek, hogy hitelesítsem a mindig új szerződéseket.

0