Tavasszal, amikor Londonban ültem az érzelmi intelligenciáról szóló képzésen, és megkaptam az eredményét annak a tesztnek, amit a képzés előtt kellett kitölteni, kicsit meglepődtem.
Nem mondhatnám, hogy mindenben egyetértettem az előttem fekvő papíron álló adatokkal.
Aztán nagy elemzés helyett, inkább csak mosolyogtam egyet rajta, és arra gondoltam, hogy biztos nem voltam a legjobb passzban aznap, amikor kitöltöttem.
Nem vesztegettem túl sok időt az elemzésére ott és akkor – na jó, egyszerűbb is volt így, bőven volt mire figyelnem ezen kívül is.

Neked is van dobozod?

Aztán kicsit később, itthon, viszonylagos nyugalomban megint elővettem a papírokat. És miután gondolkodtam rajta, és még egy kicsit töprengtem is, rá kellett jönnöm, hogy én magam is skatulyában vagyok. Mennyire figyelek, hogy a gyerekeim ne tapasztalják meg, és tessék, itt van: saját magam által gyártott, home made with love.

Jól van, ha eddig ez nem elég összeszedett, most jön a java.

Azt gondoltam, hogy az az önmagam vagyok, aki x évvel ezelőtt voltam. Hogy mit sem változtam, hiszen csak két gyerekem lett közben, a saját cégünkben dolgozom, ahelyett, hogy alkalmazott lennék, és azon dolgozom reggeltől estig (és néha estétől reggelig) hogy megvalósítsam mindazt, amitől reményeim szerint jobb lesz a világ.

És tévedtem. Nem vagyok ugyanolyan. Lehet, hogy még mindig előnyben részesítem a spontaneitást a pontosan betartandó terveknél, és elképzelhető, hogy hatalmas álmaim és terveim vannak, de már azt is megtanultam, hogy rendszer nélkül könnyen széthullok, ahogy azt is, hogy a nagy tervek nem épülnek fel önmaguktól és álmodozásból.

Rájöttem, hogy ha csak hangoztatom, hogy milyen problémáim vannak önmagammal – és itt jellemzően az egyszerre túl sokat szeretnék megvalósítani áll – azzal sehová nem jutok. Persze, kimondtam, de ezzel még nem változott semmi, sőt, mintegy igazolást adtam magamnak, hogy bocs, élet, ez már csak így van, nekem ez nem úgy megy.

És ott, Londonban, egy egészen másról szóló rész közepén egyszer csak leírtam magamnak:
Nem elég jó, ha elmondom, mivel van problémám. A nehézségek nem oldódnak meg, mert kimondom, hogy vannak. Ideje cselekedni. Mert tudom, hogy jobb leszek, és tudom, hogy képes vagyok változtatni.

Na, nem állítom, hogy szélvészként söpört végig rajtam a változás szele, de haladok, lépésről-lépésre. Azt sem mondhatom, hogy nincsenek új és még újabb ötleteim, naponta, sőt, akár néhány órán belül több és több. (Legutóbb szerdán jegyeztem le 3 óra alatt legalább négy megvalósíthatót.)
Ám magamat is meglepve, már nem kezdek neki minden héten valami merőben újba, hogy egy következő remek ötlet miatt félbehagyjam azt is. Nagyon komolyan tartom magam a tervhez, és egyszerre nem foglalkozom 4 (5?) témánál többel.

Már tudom, hogy nem olyan vagyok, amilyennek én láttam magam, mert az én tükröm megállította az időt valahol évekkel ezelőtt.

Tudok változtatni, nincsenek olyan skatulyák, amelyekből ne lehetne kilépni. Persze, a doboz alján már szépen összegyűjtött és elrendezett holmik vesznek körül, és olyan otthonos odabent. A változtatás pedig mindig rizikós.

De ha ismered önmagad, és hiszel abban, hogy tudsz változni, akkor már nem is olyan félelmetes a dolog.

Üzeni ezt egy volt-dobozlakó. Aki örömmel újrahasznosította a dobozát. 😉

Elgondolkodtató üdvözlettel:

dr. Skita Erika

kommunikációs hídépítő

Értsünk szót - Skita Erika

0