Néhány nappal ezelőtt, az egész családot intenzíven érintő tapasztalat alapján született ez az írás.

2013-10-08 16.57.52Volt (van) olyan szerencsénk, hogy egyik gyerekünk sem ezt a módszert használja alapvetően, ha valamire szüksége van, vagy valamit el szeretne érni, vagy ha csak úgy, baja van a világgal, és úgy érzi nincs más eszköz a tarsolyában. Minden alkalommal, amikor érezhetően nagyon erős érzés fűti őket, akár valami iránt, akár valamivel szemben, megfogalmazzuk az érzést, és elmondjuk, hogy a következőkben már ők is be tudják azonosítani és fel tudják ismerni a saját érzéseiket. Megkérdezzük, mire lenne szükségük, vagy hogyan tudnánk nekik segíteni az adott helyzetben. Most pedig visszajelzést kaptunk. Gyakorlatit, küzdelmeset. Az előzmény egy esti közös bevásárlás – amikor is a kislányom kiszállt a kocsiból a pénztári sorban állás közben – és ebből azután (több dolog közrejátszása folytán) hatalmas hiszti kerekedett. Odáig jutottunk, hogy míg én pakoltam vissza a pénztárnál a kocsiba, és fizettem, apa kivitte a csajszit, gondolván, hogy ha kiveszi a helyzetből, segít neki megnyugodni. Nem segített. Beültek ugyan az autóba, de ott is csak sírt, és kiabált. Kivettem, megölelgettem, álltunk ott egy darabig, és úgy tűnt, hogy megnyugodott. Visszaültettem az ülésébe, becsatoltam  és elindultunk. Közben a sírás, kiabálás is újraindult, hogy “anya szálljunk ki”! És csak folytatódott a “ki akarok szállni”. Hm. Autók előttünk, mögöttünk, sehol egyetlen leállásra alkalmas hely. Szabi megkérdezte, hogy mit szeretne csinálni, ha kiszállunk. Azt felelte, “anya próbálj meg megnyugtatni”. Szabi: Ha találok egy helyet, ahol meg tudok állni, jó lesz, ha előre mászol anya ölébe? Igen. Megálltunk, előre mászott, megölelgettük egymást, szépen elcsendesedett. Nem siettünk, mert mindannyian valami fontosan tapasztaltunk meg, és jó volt benne maradni ebben az állapotban. Beszélgettünk. Amikor úgy éreztük, hogy már a család legkisebb tagja is visszanyerte lelki békéjét, mosolyogva mászott vissza az ülésébe és végig énekelte az utat hazafelé. Elmondtam neki, hogy nem lehetett könnyű olyan zaklatott állapotból ismét megnyugodnia, és legyen nagyon büszke magára, amiért el tudta mondani, mi az , ami segítséget jelentett számára a megnyugváshoz. Mit tanultunk az esetből? Elsősorban azt, hogy bár jóval időigényesebb, ha folyamatosan visszajelzünk az érzéseiről, és segítünk számára felfedezni azokat, olyan tapasztalatokhoz segítjük, amelyek hosszú távon a segítségére lesznek. Ha már gyermekkorában tudja, mire van szüksége ahhoz, hogy egy számára kellemetlen érzésen, helyzeten túl tudjon jutni, visszanyerve a nyugalmát – úgy vélem olyan eszközt adunk a kezébe, amellyel sok nehézségen túl tud majd jutni. Az idézett eset óta már legalább kétszer megesett, hogy úgy jött oda hozzám, hogy “anya, menjünk a fotelbe és nyugtass meg engem”. Ugyanerről szól az érzelmek felismerése és azonosítása: mit történet velem, amikor… és azt is társítani tudja, hogy mi esett jól neki, vagy anya és apa hogyan reagált az adott helyzetben. Fontos, hogy a gyerekeink merjenek “rosszul” viselkedni a társaságunkban, lássák, hogy mire mi a reakciónk. Sokat jelent, ha azt látják, hogy a hisztit okozó helyzetből nem fenyegetéssel vagy zsarolással (ha így folytatod, nem lesz túró rudi) próbáljuk meg kizökkenteni, hanem a számára megfelelő érzelmi választ adjuk – és nem azzal reagálunk, hogy “na jó, megveszem, de aztán csendben maradsz, míg kiérünk” – hanem empatikusan, az érzéseikre figyelve reagálunk. Könnyen lehet, hogy ha felismeri, hogy az adott  hisztire okot adó helyzetben, – amikor valami kellemetlen, valamit nagyon szeretne vagy nagyon nem szeretne – kimarad a hiszti fázisa, és csak a gyógyírt kéri, mivel az előzmények alapján tudja, hogy az adott körülmények között mi lenne számára megnyugtató. Ez pedig sokkal inkább egy ölelés, mint egy játék a boltban. Előfordulnak olyan esetek, amikor nem jó reagálunk, vagy nem tudja elmondani nekünk, hogy mit szeretne. Mivel ez a folyamat, amely során az érzelmi intelligenciánk egy részképességét fejlesztjük, vannak tanulási fázisok, könnyebb és nehezebb helyzetek, jobban és kevésbé jól sikerült próbálkozások. A lényeg azonban a folyamat, az út maga, és az, hogy ráléptünk. A fentiek figyelembe vételével még inkább azt szeretném üzenni mindenkinek, aki szándékot érez magában, hogy segítsük a gyermekeinket abban, hogy fel tudja ismerni az érzéseit, nevezzük meg őket, és beszéljünk velük arról, mi segítene, mitől éreznék jobban magukat az adott helyzetben. Mind a gyerekek, mind a szülők oldaláról hatalmas segítség, ha gyakoroljátok. Elgondolkodtató üdvözlettel:

dr. Skita Erika

kommunikációs hídépítő

Értsünk szót - Skita Erika

0