Gyerek az autóbanElőfordult már veled, hogy egyedül utaztál több, mint egy gyerekkel az autóban? Akkor pontosan tudod, hogy legyen ez bármilyen rövid utazás, érdemes időben és alaposan felkészülni.

Ma reggel Szabi vitte a gyerekeket oviba, én addig elültettem a tegnap kapott málnatöveket. (Határozott tervem a kert elmálnásítása, remélem ebben a málnák is partnereim lesznek. Nem mellesleg 68 csigát kellett eltennem az útból mindeközben. Komolyan gondolkodom egy áthatolhatatlan betonfal felhúzására a hátsó, gondozatlan telek felől…) Na, de vissza a témánkhoz.

Amikor Szabi hazaért, azzal a nem meglepő megállapítással kezdte, hogy nem volt egyszerű dolga.

Ám mivel az esetek legnagyobb részében van valamilyen ötlet a tarsolyunkban, ő most a következőt vetette be:

Útközben a gyerekek arra figyeltek, hogy az általuk látott autókon van-e antenna. Mindketten lelkesen jelezték épp melyik csoportba tartozó autóval “találkoztak”. Ez remekül lefoglalta őket az úton. Hasonlóan kedves volt számukra amikor mindenütt aranyesőbokrot kerestünk. Úton Orosháza felé lelkesen tartják számon a napraforgóval vagy kukoricával teli “földjeiket”.

Rajzgyártásból már nagyhatalom leszünk lassan, a kedvenc feladataim rajzgyártás és vezetés közben:

– amikor ki kellene halásznom egy ülés alá gurult ceruzát vagy

– éppen kihegyezni a színezésben megkopott cerkát, (ami lehet, hogy épp az ülés alá gurult)

– esetleg kiüríteni a hegyező tartályát az autópályán. 🙂

Mára remekül kialakult megoldásaink vannak ezekre a helyzetekre, ám nem mindig volt ez így. Előfordult, hogy az előzetes megállapodás ellenére egymásnak estek egy hosszú úton.

Mit tehetek ilyenkor, ha nincs az anyósülésen senki, aki a lelkileg összezuhant sofőr-énem helyett megoldja a helyzetet? Megállok.

Volt olyan út, amely során 3 alkalommal teszteltük az út szélét vagy a leállósávot, esetleg a benzinkút parkolóját. Elmondtam nekik, hogy így képtelen vagyok vezetni, és mivel nem kockáztatnám meg, hogy balesetet okozzak, inkább megvárjuk, míg mindenki kész arra, hogy folytassuk az utat. És képes vagyok csendben, hegyibeszéd nélkül ülni, amíg nem jelzik, hogy készen állnak. Legfeljebb egy-egy bennünket elhagyó kamion után sóhajtok, hogy most megint meg kell majd előznünk…

Kifejlesztettem egyfajta rendíthetetlen – én ilyenkor mindig Buddhára gondolok – nyugalmat, kifejezetten ezekre az alkalmakra. Egyetlen alkalommal tapasztaltam meg, hogy játszódik le ez a helyzet egy vörös fejjel hegyibeszédet tartó anyával és a két gyerekkel, és nem tetszett amit láttam. Nem tetszett, amit éreztem, és amit ők érezhettek közben.

Azóta, mivel pontosan tudom, milyen unalmas lehet nekik egy-egy utazás, előveszem a Buddha-nyugodt énemet, amit direkt ezekre az alkalmakra tartogatok. A megvalósíthatatlan kérések megoldásába pedig bevonom őket, mert amint nem kívülről, a saját igényeik felől közelítik meg a helyzetet, hanem egy lehetőséget látnak, amelyben megoldást kell találniuk, meglepően megváltozik a szemléletük.

Így segítünk egymásnak. Én beleképzelem magam a helyzetükbe, kicsit gyerek leszek újra. Be vagyok kötve egy ülésbe, nem mozoghatok, nem érem el, ha leesik valami, bezzeg a tesóm cipője simán elér, és ha meg akar bökdösni még csak el sem tudok húzódni tőle. Unalmas órákon keresztül a tájat nézni, már tövig rajzoltam az összes ceruzám, már játszottunk négyfélét, és még mindig nem vagyunk ott. Segítség!!!

Ők pedig beülnek az én ülésembe egy kicsit, ha olyat szeretnének, amit legjobb szándékom ellenére is képtelen vagyok teljesíteni, és elgondolkodnak, hogy lehet egyszerre figyelni a forgalomra, kormányozni, sebességet váltani, ceruzát felszedni a földről, zsebkendőt adni, könyvet vagy cd-t cserélni, és közben türelmesnek maradni a kétszáznegyvanhatodik “ott vagyunk már?” kérdés esetén is. (Feladat, kétségtelen.)

Az empátia láthatólag olyan helyzetekben is a segítségünkre van, amikor úgy érezzük, képtelenség értelmes megoldást találni. Én azt hiszem, ilyen esetekben a csend és a nyugalom maga a megoldás.

A gyerekek nem bosszantani akarnak, egész egyszerűen más vagy másként fontos a számukra. Emlékszem, még nekünk is unalmas volt az autózás, pedig annak idején biztonsági öv sem volt az autók hátsó ülésén, nem hogy gyerekülés. Vidáman integettünk a mögöttünk haladó autósnak az ülésre térdelve, vagy lendületesen veszekedtünk az ülések könyöklésre alkalmas helyeinek tulajdonjogán…

Ha innen indulunk, már sok lépéssel közelebb vagyunk a nyugodt utazáshoz.

0