Hosszú napunk volt, ráadásul én egész hétvégén beteg voltam, így még azt sem lehet mondani, hogy kipihenten indítottuk a hetet. Kora délután a webinárium után ugrás az autóba, indulás bevásárolni, ha már a hétvégén nem volt rá mód – Szabi dolgozni ment, és elvitte az autót, betegen, gyalogosan, két gyerekkel meg valahogy nem akaródzott elindulni. Ez van.

Bevásárlás után indulás a gyerekekért, röpke 30 km-es túra, egy órásra tervezve. (Hosszabb lett.)

Épphogy, de megérkezünk az úszásra, de bent vagyunk. Úszás után haza. Vacsora. Fürdés.

És itt kezdődnek a nehézségek:

Lius nem akar fürdeni. Fogat mosni sem. A bátyja már régen túl van a fogmosás-tusolás kombináción, ő még javában kötelet mászik, mesék hőseinek szerepébe bújik. Kezdek durcás lenni. Már szóltam, legalább háromszor. Kimegyek érte az előtérbe, felemelem és beviszem a fürdőbe. Tiltakozik. Vicces arcokat vágunk a tükörbe. Nevet. Nem akar fogat mosni. Úgy csinálunk, mint akik kiabálnak egymással, de csak némán nagyra nyitjuk a szánkat. Nevetünk. Elveszi a fogkefét. Sóhajtok.

Fogat mos, közben odébb teszek néhány dolgot a fürdőben, nézzen már ki úgy, hogy én is csinálok valamit. Nem akar tusolni. De legalább már levette a ruháit. Oké, segítettem. Fáradok. Háromszor kiszalad, egyszer kiugrik a fürdőkádból. Még mindig nem kiabálok – lehet, hogy nem is nagy baj, hogy még fáj a torkom – de már kezdem elveszíteni a pozitív szemléletem. Itt a vége, ez az utolsó lehetőséged, ha most sem jössz, kimegyek. Nem hisz nekem. Látom a szeme pajkos villanásán. Nem érzi, hogy anyának most tényleg elfogyott a türelme. Kiugrik. Kimegyek. Becsukom magam mögött az ajtót, nem magyarázom, hogy na majd most…

Úgyis jó nagy kupac hajtogatnivaló vár, legalább hasznosan töltöm az időm. Nyílik az ajtó. Csend. Megszólal: most miattad nem fogok letusolni. Ellenvetek. Ott voltam. De akkor is, miattam nem fog tusolni. Nem vetek ellen. Becsukja az ajtót.

Újra nyílik az ajtó. Megszólal: anya, kérlek, gyere tusolni.

Vigyorgok. Megyek. Próbálom megőrizni a komoly arcomat. Nehéz.

Visszatérek a fürdőszobába. Becsukom az ajtót. Rám néz, azt mondja: arra gondoltam, hogy na jó, letusolok egyedül. De aztán rájöttem, hogy inkább mégis beszéljük meg.

Érzelmi intelligencia ide-vagy oda, erre nem voltak szavaim. Nem tudtam megfogalmazni mit érzek, annyira összetett volt. Mert ott van benne, minden tiltakozása, minden kibúvó mozdulata közben, amit tőlünk tanul. És ha hagyom, használja. Ha nem mondok meg neki mindent – amihez ellenvetést tehet – ha lehetőséget adok, hogy ő is aktív részt vállaljon. Még úgy is, ha másként tervezi, mint ahogyan én szeretném.

Letusolt, felöltözött, a biztonság kedvéért még értetlenkedett egy kicsit, mikor “véletlenül” kacsalábra vette fel a papucsát, és szélesen mosolyogva nézett rám közben.

Alszik. Újabb webinárium, az érzelmi intelligenciáról.

Alszom. Azzal a melengető tudattal, hogy minden nap tanulunk egymástól. Együttműködni, csapatként. És ez így van jól.

0