Az érzelmeink végigkísérik valamennyi cselekedetünket, döntésünket, gondolatunkat. Legfeljebb lehúzzuk rájuk a rolót, ám ettől még továbbra is ott maradnak a túloldalon.

Mit érdemes tudnunk?

Az érzelmeink egy nap – de ennél jóval rövidebb idő – alatt is változnak. Mindaz, ami történik velünk, ahogyan azt megéljük, hatással van arra, hogyan érezzük magunkat közben. És tovább is gördül a kör: mindaz, amit érzünk, hatással van arra, mit gondolunk, és hogyan cselekszünk. Ez pedig újra csak hat arra, hogyan is érezzük magunkat. És ez így rendben is van. Ha sikerül tudatosságot csempésznünk ebbe a körforgásba, még jobb.

Néhány nappal ezelőtt az 5 éves lányommal érdekes hullámvasút-élményünk volt. A nappaliban.

2015 nyár óta járt mindkét gyerekem úszni, a kisebb volt a lelkesebb az elején. Közben a nagyobb átvette a “vezetést”, haladó csoportba került, és folyamatosan fejlődik. A kisebbik pedig szépen behátrált a maga alkotta “én nem is szeretek úszni” dobozba. Tavasszal pedig kategorikusan kijelentette, hogy ő többet nem megy úszni, és kész.

Nem ment. Közben a bátyja újabb és újabb fokokat lépett előre az úszásban.

13528463_907855392658716_447269161522038795_o

Nyári szünet. Jó ötletnek tűnt az intenzív úszás. Napi két úszás, próbáljuk ki. A nagyobb lelkesen ment, a kisebbikem hallani sem akart róla. Egy nap elmentünk megnézni, mit csinálnak az úszáson. A galériáról néztük a csoportokat. A lányom magabiztos “soha többet úszás” hozzáállása meginogni látszott. De még nem volt áttörés. Ám amikor rákérdeztünk, hogy ha lesz hely, menne-e úszni ő is, igennel felelt.

Eltelt a hét, és bár szerettünk volna ismételni, nem volt hely egyik héten sem. Várólista. Vasárnap este telefon, hogy ha gondoljuk, lenne két hely – holnaptól. És itt jött a hullámvasút.

A fiam lelkesedése adott volt, a lányomé sokkal kevésbé. Én pedig ott álltam, fizikálisan és lélekben is a kettő között. A lányom először kitartott amellett, hogy nem és nem, ő nem megy úszni. Bármennyire is szerettem volna, nem próbáltam meggyőzni, hogy gondolja másként. (Ez azért komoly energiát igényelt tőlem…)

Elmondtam neki, hogy én elszomorodtam, mert kaptunk egy lehetőséget, és kihagyjuk. És meséltem neki arról, hogy én miért nem tudok úszni. (Na tessék, kiderült, nem tudok.)

Aztán csendben voltam. Elmondtam, amit akartam, és magamban éppen azon töprengtem, hogy még most hívjam vissza az úszóiskolát vagy csak reggel jelezzem, hogy nem megyünk… és egyszer csak megszólalt:

– Akkor én holnap megyek úszni?

– Ha szeretnél, igen.

– Akkor menjünk!

Mindeddig nem tudom, mi változtatta meg a véleményét, de ettől a pillanattól kezdve a teljes lelkesedés oldalára billent. Alig győzte kivárni, hogy reggel, aztán hogy végre 11 óra legyen és indulhassunk. Péntekre hatalmas utat jártunk be – így együtt. Volt benne egy hullámvölgy is, amikor fáradtak voltak, mert túl sok intéznivalót kellett bezsúfolnunk egy napba, de azóta is felfelé tartunk.

A fiam a kritikát viseli nehezen, márpedig egy tanulási folyamatban óhatatlanul felszínre és terítékre kerülnek a hibák. Nála ezen dolgoztunk és hullámoztunk a héten. És kiderült, milyen fontos, hogy az oktató és a szülő egysége a kérdésben. Erről még születik egy teljes írás, azt hiszem.

Nem annak örülök, hogy nem kellett visszamondanom a heti úszást, és úgy történt, ahogyan én szerettem volna. (Az én napjaimra ez totális káoszt hozott…)

Annak örülök, hogy a lányom kipróbálhatta, milyen az, amikor bízik magában, és elhiszi, hogy le tudja győzni a félelmeit, vagy a kishitűséget. Sőt, ha valami nem sikerül hibátlanul, a visszajelzésből még akár tanulhat is. És lehet jobb, mindaddig, amíg erőfeszítést tesz érte.

A hullámvasút egyelőre felfelé visz bennünket. Ám fel vagyok készülve a lejtőre is 🙂


Ha szeretnéd tudni, nekünk mi segített, nézz körül az alábbi linkeken.

Segítséget az érzelmek hullámvasútjához: ITT és ITT találsz.

Esti meseolvasáshoz – az érzések észrevétlen becsempészéséhez egy könyvajánló ITT.

 

0