Nem régi a történet, még frissek az emlékek, ezért gondoltam megosztom őket, mielőtt az idő változtatna rajtuk. Erikának pénteken vidékre kellett utaznia, esti előadás, majd hétvégi kétnapos tréninget tartott arról, hogy lehet könnyebben együttműködni a gyerekekkel szülőként az érzelmi intelligenciát használva. Én felkészültem a gyerekekkel anya nélküli hétvégére. Ebben a történetben azonban nem róluk lesz szó.

Erika elindult dél körül, eljutott Budapestre, ahol volt még egy gyors találkozója. A tervek szerint Budapestről indult volna tovább. Csak az autónk megmakacsolta magát. Kialakult “A Helyzet”. Egy probléma. Egy váratlan esemény. Amit azonnal meg kell oldani. Időre le kell érni vidékre, az autó viszont ennek a kötelezettségnek az útjában áll.

Ilyenkor az érzések működésbe lépnek. Nálam legalábbis így történt, amikor Erika felhívott, hogy elújságolja mi történt. Meglepettség, döbbenet, kétségbeesés, frusztráció, félelem, elszántság, sajnálat, harag, dac. A lista ennél még hosszabb. Az érzések elárasztanak, amikor pedig nagy szükség lenne a problémamegoldó képességre. Hogyan lehet eljuttatni a másik autót Erikának, hogy leérjen vidékre időben, a másik autót hogyan lehet eljuttatni autó doktorhoz. Nem csak a megoldás kitalálására kevés az idő, de még gyakorlatba is át kell ültetni a közösen kitalált elméleti megoldást. És mindeközben szépen lassan, de megállíthatatlanul peregnek a homokszemek a képzeletbeli homokórában.

Az egyik legnagyobb kihívás a hétköznapokban a versenyfutás az idővel. Nagy része a napnak jól megtervezhető, azonban vannak neuralgikus pontok. Például a reggeli indulás oviba, iskolába. Az a kicsit kevesebb, mint 2 óra – amíg az ébredéstől elindulva a gyerekek eljutnak a megfelelő helyükre (ovi, suli) – meglehetősen feszített tempóban telik el. Ha csak ennyi időt töltenénk a gyerekekkel, akkor tőlünk biztosan csak annyit tanulnának meg, hogy folyamatosan szigorú ütemtervek alapján kell haladni a napi tevékenységekkel. Nincs lazítás. Szerencsére nem csak ennyit vagyunk együtt velük, így pontosan tudják már, hogy „csak” a reggel ilyen.

Természetesen kelhetnénk korábban, hogy ne legyen ennyire feszes a tempó. A gyakorlat azt mutatja azonban, hogy ez nem segítene. Van egy optimális időkorlát. Amit, ha megnövelünk, nem fogjuk úgy érezni, hogy több időnk van. Csak több időt fogunk ugyanazzal a reggeli rutinnal eltölteni, és ugyanúgy feszesnek fogjuk érezni a tempót. Egy ideig segít, ha növeljük az időt a feladatok elvégzésére, egy határon túl viszont már nem növeli a komfort érzetet. Ezzel a gondolatmenettel még messzire lehetne jutni, de visszakanyarodok az eredeti történethez.

Megjött a telefon, Erika elmondta mi a helyzet, íziben ki kell találni valami okosat és meg is kell valósítani. Legnagyobb kihívás az idő. Legalábbis a felszínen ez látszik. A legnagyobb kihívást azonban az érzések okozzák. Olvastam egy hasonlatot, tetszett, így megosztom.

Az érzéseket el lehet úgy is képzelni, mint különféle napszemüvegeket. Amikor nyugodtak, boldogok, kiegyensúlyozottak vagyunk, így érezzük magunkat, akkor a világ színes. Tele van élénk, ragyogó színekkel.

Amikor fáradtak, letörtek, szomorúak vagyunk, akkor a színek megfakulnak, esetleg el is tűnhetnek. Amikor nagyon intenzív érzéseket élünk át, akkor a szemüveg lencséje elsötétedhet és csak középen egy kicsi résen keresztül láthatjuk a világot. A lehetőségek beszűkülnek. (Így zárójelben jegyzem csak meg, hogy a heves pozitív érzések is elvakíthatnak ugyanígy, azok is beszűkíthetik a nézőpontot, a lehetőségeket.)

Szerintem elég jól látható, hogy egy ilyen beszűkült nézet a problémamegoldást hátráltatja, extrém esetben ellehetetleníti. Az érzések útjában állhatnak a problémamegoldás folyamatának. Amikor Erika telefonált én ebbe a helyzetbe kerültem. Egyrészt kavarogtak az érzések bennem, másrészt kellően intenzívek voltak ahhoz, hogy meggátolják a problémamegoldó készségem működését. Az első feladat tehát ilyenkor az érzések felismerése és kezelése. Fontos, hogy ez nem azt jelenti, hogy el kell nyomni az érzéseket. Vagy hogy figyelmen kívül kell hagyni őket. Csak annyit jelent, hogy az intenzitásukat arra a szintre kell mérsékelni, ami már lehetővé teszi a problémamegoldás készségének működését. Van, akinek elég egy nagy sóhajtás. Van, akinek több kell. Nekem kellett pár perc, amíg helyretettem az érzéseimet. Az segített, hogy vakon bíztam abban, hogy Erikával biztosan találunk megoldást közösen. Persze az is nagyban segített, hogy Erika mutatta az utat. Érzelmileg. Ugyanis ő úgy tűnt már feldolgozta az érzéseit, mikor telefonált. Nem volt kétségbeesve, nem aggódott, de még csak elkeseredett és dühös sem volt. Azt éreztem a hangjából, hogy csak arra fókuszál, hogy találjunk egy megoldást. Így mutatta az utat. Ismét tanultam tőle. Percek alatt beindult az ötletelés és a mérlegelés. Eldöntöttük mi a megoldás. És megvalósítottuk. Autócsere, majd Erika időben leért az előadásának kezdetére. A beteg autó is eljutott a szervizbe, én is hazaértem időben a gyermekek fogadására.

Ez csak egy apró momentum, ami velünk történt. Hétköznapi eset. Amikor gyakorolhattuk az érzelmi intelligenciánkat. Én tanulhattam Erikától. Közös élményünk is volt, közösen ugrottunk át egy akadályt sikeresen. A tanulság pedig továbbra is az, hogy a konfliktusoknál – konfliktusunk volt az eseményekkel, amik megpróbálták terveinket keresztülhúzni – az érzések nagy intenzitással törhetnek ránk. Amíg ilyen állapotban vagyunk, addig a konfliktus, illetve problémamegoldó képességünk nem működik. Nem is érdemes túlságosan erőltetni. Első lépés az érzések felismerése és kezelése. Utána következhet csak a problémamegoldás.

 

 

0