A múlt hétvégén sétálni indultunk a közeli erdőbe.
A kisfiunk lelkes gyűjtője a fadaraboknak és kavicsoknak – úgy hallottam, az ő korában lévő fiúk gyakran élnek ezzel a szenvedéllyel.
Ez alkalommal talán még a szokásos önmagán is túltett, már hatalmas köteg fadarab volt nála, kevés kisebb ág, annál több nagyobb. Alig tudta őket egyben tartani, néha hangos nyögésekkel adta tudtunkra, milyen nehéz munkát is végez.

forest-1-1403639-1279x1705Próbáltuk lebeszélni – töredelmesen bevallom, az érzelmeket elfogadtuk ugyan, de igyekeztünk olyan megoldás felé terelgetni, amivel mi, szülők lennénk elégedettek. A fadaraboknak mennie kell.
A kisfiunk azonban ragaszkodott az álláspontjához.
Alkut ajánlottunk. Tegye le őket egy titkos helyre, legközelebb ott fogják várni. Nem. Hozzon csak egyet-kettőt, a többit hagyja ott. Nem.

Legalább 4 különféle szituációt hozott fel, és arra kért éljem bele magam, és képzeljem el, hogy pl. kapok valami nagyon szépet, aminek nagyon örülök és akkor arra kényszerítenek, hogy hagyjam ott valahol. Úgy tűnt, kifogyhatatlan a hasonló szituációk gyártásában.

Elfáradtunk. Már nem bírta tartani őket, én pedig letettem egy fa alá. Nem volt jó. Kellettek azok a fadarabok. A végén azt mondtam, úgy tűnik, nem jutunk közös megoldásra, döntsön, ahogy jónak látja. Igen, bevallom, titkon reménykedtem benne, hogy végül csak megadja magát a szülői nyomásnak.
Nem így történt. Hazáig cipelte a köteget. Utolsóként, hallhatóan küzdelmesen tette meg a hazafelé utat. Közben próbált meggyőzni arról, hogy kérjek tőle bocsánatot, amiért így bántam vele, és meg akartam őt fosztani a számára fontos dolgoktól.

Azt feleltem, hogy a bocsánatkérés csak akkor ér valamit, ha őszinte, és bár úgy tűnik, nagyon fontosak ezek a fadarabok a számára, mivel én továbbra is úgy érzem, hogy jobb lett volna, ha otthagyja a fadarabokat, nem fogok bocsánatot kérni. (Ez a kényszerű bocsánatkérés egyébként meglehetősen idegesít, még keresem a tökéletes módszert, hogy megváljunk tőle.)

Mivel közvetlenül mögöttem jött, így hallottam, hogyan bátorítja magát: Hú, nagyon nehéz. De kitartó vagyok, és így vagyok önmagam.

Nem tudom, honnan jöttek belőle ezek a gondolatok és szavak, de megérintettek, és tény, meg is mosolyogtattak.
Hazaértünk. A fadarabokat sikerült letennie a kapu előtt, pedig szíve szerint a házba is behozta volna őket. Hát mégis képes a kompromisszumra. 🙂

Kézmosás után azt mondta nekem: bocsánat anya, hogy veszekedtünk. Én pedig azt feleltem, hogy nincs miért bocsánatot kérnie, lesznek még vitáink, még csak most kezdjük. A lényeg, hogy tudjuk, hogy a viták ellenére szeretjük egymást, bármennyire is eltérő a véleményünk egy-egy helyzetben.

Azt mondta, akkor is sajnálja, hogy így történt. Megöleltem, és elmondtam neki, mindez mit mutatott meg róla: azt, hogy nagyon kitartó volt, és nem hagyta magát eltéríteni attól, amit szeretne, ami igazán fontos neki.
Kicsit mintha megnőtt volna önmaga szemében, rám nézett, majd így szólt. “Igen, a nagy fiúk kitartók.”

Ez nem mindig van így – feleltem. – Csak azért mert nagy vagy, nem vagy azonnal kitartó is. Vannak, akik feladják, és vannak, akik kitartanak, és küzdenek azért, amit fontosnak tartanak. És büszke lehetsz magadra, mert te most kitartottál, és bár nagyon nehéz volt az a köteg fadarab, segítség nélkül, önmagadat bátorítva hazacipelted.
Azért a pillantásért, amivel rám nézett, százszor újra megküzdenék vele az erdőben.
Mert tanult magáról valami nagyon fontosat, – mit jelent számára a kitartás – amire mindig visszagondolhat, ha úgy érzi, nincs tovább ereje valamihez.

És annak is örülök, hogy mert nemet mondani, és ragaszkodott ahhoz, amit szeretne. Hiszen rövid távon egyszerűbb lenne, ha meghajlott volna, ám mit tanítana az neki? Semmiképp sem azt, hogy bízzon magában, és ne csak mások elvárásai szerint éljen.
A hite önmagában megerősödött, a fadarabokat pedig majd kiássuk tavasszal, ha elolvad róla a hó. Addigra biztosan lesz valami terve, mihez kezdjünk velük. 🙂

0