Az önállóság nagyon különbözőképpen is megítélhető. Az egyik szemszögből a gyerek csupa probléma, mert minden csak úgy jó neki, ahogy ő akarja, a másik szemszögből örömforrás, akinek határozott elképzelése van a dolgokról.  (Természetesen lehetnek még továbbiak is, itt most ennél a kettőnél maradunk.) Melyikkel teszünk jót vagy rosszat?

Nézzünk egy teljesen hétköznapi történetet. A kislányom reggelente kiválasztja, mit szeretne felvenni. Az, amit én javaslok, az esetek legnagyobb százalékában nem elég jó. 🙂
A két nézőpont közötti különbség jól látható:

– Ez a gyerek el van kényeztetve, örüljön, hogy van mit felvennie. Én biztosan nem engedném, hogy reggel cirkuszoljon a ruháival, majd én odakészítem neki, mit vehet fel! Vita nincs.

És a másik:

– Örülök, hogy tudja, mit venne fel szívesen, hogy van elképzelése, és nem arra vár, hogy én mondjam meg neki, mit csináljon. Tetszik a kezdeményezőkészsége, még ha ez néha plusz időt is jelent, keresünk olyan megoldást, amibe ez is belefér, mert ezzel is tanul valamit.

A gyerek számára az üzenet is nagyon különböző.
Az első esetben az, hogy az ő véleménye nem számít, és csak akkor “jó”, ha követi az utasításokat.
A másodikban az, hogy elismerik a képességeit, a szándékot az önálló döntéshozatalra (ami egyébként nem könnyű). Ám az is benne van, hogy ennek a szabadságnak megvannak a maga keretei, és nem lehet visszaélni vele.

A kislányom egyik reggel kiválasztott egy ruhát magának, ami alá rövidnadrágot akart venni. Én felvetettem, hogy nagyon melege lesz a ruhában és a nadrágban együtt. Ezek hatására passzolta a ruhát, de a nadrág önmagában nem volt elég vonzó neki, hiszen másodállásban királylány.

Jött a töprengés, nélkülem. Volt egy javaslatom, ami nem nyerte el a tetszését, visszavonult hát a maga rezidenciájára, kifőzni a megoldást. Néhány perccel később hívott. Elmondta, hogy melyik ruhára gondolt, elővettük, és széles mosollyal az arcán vonult le reggelizni.

Amit még fontosnak tartok megemlíteni: a döntéseit nem hozza meg könnyen, ezt tudom. Ám tekintve, hogy a ruhatárának jó részét már elpakoltuk a nyaraláshoz, tisztelettel adózok annak a ténynek, hogy 4 évesen figyelembe vette, hogy melyek közül tud még választani.

Tette mindezt úgy, hogy a szekrénye kb. üres volt akkor, mert vagy a táskában, vagy az otthon maradók között álltak összehajtva a szomszéd szobában. Ő pedig nem hagyta el a szobáját. És nem ahhoz ragaszkodott, amiről tudta, hogy már elpakoltuk – ugyanis megbeszéltük, mire lehet szükség, és mit szeretne magával vinni, tehát voltak információi a lehetőségeiről. Nem lépte túl a határokat.

Mondhatnánk, hogy minden mindennel összefügg, hiszen az együttműködés és az önállóság remekül támogatják mind egymást, mind a problémák megoldását.

Ám ehelyett csak annyit kérek, hogy nézzük meg a gyerekünk viselkedését kicsit árnyaltabban. Ugyanaz a viselkedés lehet bosszantó és azonnali megszüntetésért kiáltó, és lehet támogatandó és elismerésre méltó.

Legyen egy belső figyelmeztető hangunk, amikor soroljuk, hogy mit nem lehet. Gondoljuk át, mielőtt elvágjuk az utat a reggeli döntések önállósága előtt, mert nincs rá idő. Választhat este is, a keretek nálunk vannak. Ám nagyon erős támogató hatása van, az önbizalmuk számára is, ha hagyjuk, hogy kitöltsék azokat a kereteket.

0