Volt egy osztály, aki a színpadon foglalt helyet, a többiek velük szemben a földön. Mindenki egyenruhában, fehér ing/blúz, sötét szoknya és nadrág, piros pulcsi, sötét cipő. A lányoknak szürke térdzokni. De a lényeg itt sem a külcsínben keresendő...
Lehetőségem nyílt, hogy meglátogathassak két iskolát Belfastban, – köszönet érte az OKIDE csapatának és az általuk elnyert Erasmus pályázatnak – és a megismerkedhessek az ott működő érzelmi intelligencia oktatás gyakorlatával. Természetesen abból a célból, hogy itthon is létrehozzunk valami hasonlót. Ennek az útnak a tapasztalatait foglalom most össze. Ahogyan én láttam.
Érzelmi intelligencia és a mesék. Mindannyian ismerjük a népmesei fordulatokat, amikor a legkisebb fiú győzedelmeskedik a veszélyek vagy ellenségek fölött, és diadalmasan tér haza. Vagy olyan mesehősöket, akik varázslattal, segítséggel jutnak el a célig. Mi különbözteti meg a sikeres mesehősöket a sikertelenektől?
Annak idején, amikor gyerekként részese voltam egy-egy előadásnak, és a szülők könnyes szemmel, netán kicsorduló könnyek között néztek bennünket, mindig megállapítottam, hogy milyen gáz már ez. Hát miért nem örülnek annak, amit csinálunk, mit kell ezen sírni? Hja, szülők, ki érti őket…
