Nem szeretem, amikor pánikkeltő hangulatú írások látnak napvilágot, nekünk, szülőknek van bőven aggódni valónk, nem kell, hogy erre még rá is játszunk egy kicsit. Vagy nagyon.

5 érv, hogy lásd, nincs ok a pánikra

avagy még mindig nálunk a labda.

  1. A szülőknek megvannak a lehetőségeik – kérdés, hogy használják-e őket

Abban az esetben, amikor a gyereknek nem jó az egyik színű kanál/villa/bögre/tányér/kisautó, póló… (kedvünk és tapasztalatunk szerint behelyettesíthető) a szülő pedig a balhé elkerülése végett sietve kicseréli azt a megfelelő színűre, ezzel nem azt tanítja, hogy mindenkit ugráltathatnak.

bögreA magam részéről minden reggel ugyanabból a kacsás bögréből iszom, amit még anyukámtól kaptam sok évvel ezelőtt. Ez hozzátartozik a reggeli rutinhoz, és én így szeretem. Ebből kifolyólag maximálisan tudom tolerálni, ha valaki a maga megszokott tárgyaihoz ragaszkodik, legyen az akár gyerek, akár felnőtt. Nem hinném, hogy azért mert valaki a saját megszokott bögréjét/tányérját/kanalát részesíti előnyben, máris hisztisnek kellene bélyegezni. (És csak ennyi kell hozzá: megnézem a dolgot a másik oldaláról is.)

Abban az esetben, ha erről a kívánságáról nem veszünk tudomást, és csodálkozunk, hogy ő miért nem foglalkozik azzal, amit mi szeretnénk elérni nála, nem nehéz belátni, hogy ennek is megvan a maga oka, ami nálunk keresendő. Az a bizonyos példa, ugye…
Előfordult, hogy nem volt jó az a villa vagy kanál, amit adtam. Két lehetőség fordult elő ilyen esetekben: kértem őket, hogy vegyék elő a nekik megfelelőt a fiókból vagy kértem egy kis türelmet, amíg az adott tevékenységgel végzek, és ki tudom cserélni. Mindkét esetben azt éreztem, hogy figyelembe vettem az igényeiket, és nem rohanok, hogy körülugráljam őket.

Én is akkor találom a legfinomabbnak a tejeskávém, ha a kacsás bögréből iszom. Vannak szokásaink, preferenciáink, és vannak lehetőségeink, hogy kezelni tudjuk az ilyen helyzeteket, ennyi.

A legegyszerűbb megoldás, ha sóhajtozunk és bólogatunk, hogy mennyi baj van a gyerekekkel. A legjobb pedig, ha keressük azokat a megoldásokat, amelyben partnerként tudjuk bevonni őket. Mert így lehet csökkenteni a feszültséget és a vitákat, nem azzal, ha mindent megteszünk vagy megtiltunk.

  1. Elvárások

Az asztaltól hamar felálló gyerek problémája akkor probléma, ha a szülők számára probléma. Nem hiszem, hogy egy láthatatlan, vállunk fölött pásztázó kamerának szeretnénk bármit is bizonyítani. Ha szeretnél valamit elérni a gyerekednél, mutass példát. Te se állj fel az asztaltól, köszönj a szomszéd néninek – anélkül, hogy a gyerekedet nyilvánosan, többször felszólítanád erre – és ezt is utánozni fogja, kioktatás és hosszú hegyibeszédek nélkül. Én a praktikumban hiszek, és az egymásra figyelésben. A gyerekek nem csak azt másolják le, amit nem szeretnénk, hogy utánozzanak, pontosan tudják, mi hogyan cselekszünk, egy-egy helyzetben, és hűen másolják azokat is. Nincs ebben semmi varázslat, vagy nagy katasztrófa. A gyerekek ma és korábban is azt tették, amire lehetőséget kaptak. A szülő kezében nagyon sok lehetőség van, a kérdés ott van, hogy használjuk-e őket, vagy inkább a gyerekeken sopánkodunk.

  1. Nevelje mindenki a gyerekem? Na neeee!

Igen, a gyerekek a múlt század elején még dolgoztak bányákban, akkor ez volt elfogadott. Azonban szerencsére mára már túlléptünk ezen, ahogy az is túlhaladott nézet, hogy egy gyereket mindenkinek nevelni kellene – adott esetben annak a zöldséges néninek is, akinek sosem volt gyereke, de mindenkinél jobban tudja, hogyan kellene nevelni a másét.
Nem hiszem, hogy jót tesz a gyereknek, ha mindenki nevelni próbálja. Ha otthon megkapja a szükséges információkat és támogató szeretetet, pontosan tudja, hogy egy-egy csínytevés mikor találkozik rosszallással. Ha lebukik, és egy idegen leszidja és hegyibeszédet mond felette, nagy valószínűséggel elkerüli azt a környéket, ám a csínytevés nem attól marad el.
Ha a gyerekünk számára megvannak azok az iránymutatások, és szabályok, amelyeket mi magunk is követünk, akkor megint csak ott tartunk, hogy a példamutatás megoldja a dolgok jó részét.
Igen, vannak helyzetek, amikor a szülők nem hajlandóak elfogadni a gyerekükről alkotott, a sajátjuktól eltérő véleményt. Ez azonban nem csak a tartalomból fakad, hanem akár abból is, hogyan mondják ezt nekik. Nem tudok elképzelni olyan szülőt, aki ne érezné kellemetlenül magát, ha a gyereke viselkedése miatt őt éri kritika. Ilyen helyzetben pedig önkéntelenül is védekező állásba lépnek, és néha személyeskedésbe fordul a beszélgetés.

Az online képzésünkben feltett kérdésre, amelyben arra kerestük a választ, hogy mit tennénk, ha egy másik szülőt látnánk küzdeni a bevásárlóközpontban a gyerekeivel, legtöbben azt felelték, hogy nem avatkoznának be, mivel pontosan tudják, mennyire kellemetlen ez a másik félnek. A segítséghez a másik fél beleegyezése is szükséges. Amikor nem nevelni szeretnék, és földbe döngölni a másik szülőt és az esetleg nem mintagyerekként viselkedő leszármazottját, hanem a segítés szándéka vezet, sokkal többet tehetünk minden résztvevő elégedettségére. Csak egy kicsit állítani kellene azok a fókuszon, hogy ne a kibic okoskodása legyen hallható belőle, hanem a sorstársak összekacsintása, és a valóban jó szándékú segíteni akarás.

A gyerekek nem betörésre váró vadlovak, és vannak módszerek, amelyekkel szeretetteljes és együttműködő kapcsolatot lehet velük építeni, ezt jó lenne szem előtt tartani sóhajtozás helyett.

  1. Türelem

Abban a korban, amikor a szülők is folyamatosan türelmetlenségről panaszkodnak, nehéz a gyerekeinktől elvárni mindazt, ami nekünk sem megy. Ha a játszótéren a gyerek azt tapasztalja, hogy anya azonnal a telefonját nyomkodja, amint lehetősége van rá, ne csodálkozzunk, ha ők is az unalom első jelére valami elektronikus kütyü „vigasztalására” vágynak.
Unaloműzésre is fel lehet készülni áramtalanítva, az autónkban például egy csomag színes ceruza és számolhatatlan papír, kisautó és egyéb apróság utazik velünk mindenhová. Ezen kívül minden orvosi vizithez mesekönyvet viszünk, ha épp nem szeretném, hogy a rendelő várójában lévő kockákkal játszanak.
Azonban a technika része a mindennapjainknak, és nem mondanám, hogy csak negatív hatásai vannak egy család tagjaira. A mérték a kulcs, ezt pedig nem a gyerek elvárásai, hanem a szülő és gyerek által közösen felállított szabályok segítik keretek között tartani.
Megint csak ide jutok: ha sóhajtozás és bólogatás helyett a cselekvésre tennénk a hangsúlyt, mennyivel előbbre tartanánk…

  1. Egészséges összhang

Lehet úgy élni, hogy a gyerekek és a szüleik igényei összehangolódnak. Kétségkívül nem egy nap alatt. Én magam is számtalanszor felkeltem éjszaka a gyerekeimhez, és nem gondoltam, hogy azért kelnének fel néhány hónaposan, hogy velem kitoljanak. Cserébe remekül alszanak éjjel, és csak akkor kelnek fel, ha valami gondjuk van – leesett a párnájuk vagy ők maguk, vagy néha, ha idegen helyen alszunk. Megtanulták, hogy figyelek a szükségleteikre, és nem élnek vissza vele.
Azért abba érdemes lenne belegondolnunk, hogy ha a szomszéd nénivel vagy egy régi barátunkkal sétálunk az állatkertben, neki is azt mondanánk-e, hogy várjon a következő büféig, ha inna valamit. Azért, mert a gyerekeink, ugyanúgy tiszteletet érdemelnek, mert akkor tudnak másokat igazán tisztelni, ha első kézből tapasztalják meg, milyen az. Mert őket is tiszteletben tartják. Nem körülugrálják, vagy hibátlannak látják.

Csak elfogadják őket, olyannak, amilyenek.

Ha a hibáik hangoztatása helyett pedig elismernénk, ami remek bennük, és nem irányítani akarnánk őket folyton, na, akkor el lehetne kezdeni mindazt, ami előbbre vihet minket, mint szülőket és a gyerekeinket is. Együtt vagy külön-külön. Addig viszont, marad a sóhajtozás…

 Elgondolkodtató üdvözlettel:

dr. Skita Erika

Szeretnél minden héten hasznos tippeket kapni a gyereknevelés érzelmi intelligenciát használó módszereiről?

Csatlakozz a Heti Hasznos Tipp olvasói közé és értesülj az elsők között minden új információról!

0