Megrázó élményben volt részem, amikor hosszasan taglalták nekem, hogy miért is helyénvaló a fizikai büntetés. Éreztem, ahogy a másik fél magyarázata közben dübörög a vérem, és olyan gyorsan ver a szívem, mintha épp az 1500m-es síkfutás célvonalához közelednék… Ez a sokk már elkapott egyszer tavaly ősszel, és akkor is elég nehezen viseltem, erre jött a következő. Fizikálisan és lelkileg is nehéz elfogadni, hogy itt és most vannak közöttünk olyan szülők, akik szerint megengedhető a fizikai erőszak – igen, akár csak egy pofon is ide számít!!! – a gyerekeinkkel szemben.

Nézzük sokadjára, – bár már jó néhány alkalommal volt szó róla – mert úgy tűnik, hogy megunhatatlan a téma, mit is tanulnak a gyerekek a büntetéssel.

1. Érved van, vagy öklöd? (Vagy büntetésed…)

buntetesnelkulMár idéztem korábban azt a kínai történetet, amiben kiderül, hogy egy vita során, aki először üt, elismeri saját vereségét: azaz, hogy neki már nincs több érve, mint az ökle, amit a másik ellen tudna még fordítani. Mit tanul a gyerek az ilyen jellegű konfliktuskezelésből, legyen abban fizikai erőszak, vagy pusztán a büntetés szándéka? Leginkább azt, hogy a konfliktusoknak ez egy helyénvaló kezelési módja. Az én nézőpontomból mindegy, hogy előtte hányszor mond el valamit a szülő, a vége semmiképp nem vezethet oda, hogy abból a szülői kéz felemelése és a gyereken való landolása lesz. Elveszíthetjük-e a türelmünket? Persze, hogy elveszíthetjük! Juthatunk-e odáig, hogy erővel kívánunk győzni vagy meggyőzni? Nem, nem és nem.

2. Barátságban nem, gyerekkel igen?

Az jutott eszembe, hogy azok, akik a büntetést elfogadhatónak tartják, amikor már elfogyott az összes érvük, vajon ugyanezt tennék egy baráttal vagy egy idegennel az utcán? Hogy lehet, hogy a barátainkkal – akik felnőtt emberek – és az idegenekkel képesek vagyunk udvariasan és tisztelettel bánni, míg a saját gyerekeinkkel nem? Nem ők azok, akiket a leginkább a tenyerünkön kellene hordoznunk? A barátaink nélkülünk is élik az életüket, az idegenekről nem is beszélve, de a gyerekünk bennünket tekint példaképének! Amikor ő üt az oviban, iskolában, edzésen, szégyenkezünk, hogy teheti ezt velünk ez a gyerek, pedig mindent megadtunk neki… Majdnem mindent, mert azt a képességet, hogy a vitás vagy nehéz helyzeteket megtorlás vagy verés nélkül oldja meg, na azt nem adtuk meg neki.  A legfájdalmasabb az, amikor mindezt valaki szinte büszkén vállalja. Azt, hogy milyen károkat okozunk a gyerekeknek, és ez az élmény mennyire beléjük ég, nem is taglalnám.

3.  A büntetés tanulsága ?

A legelszomorítóbb, hogy akit otthon néha vagy gyakrabban reguláztak fizikai módszerekkel, általában nem azt szűri le ebből, hogy ez milyen helytelen. Azt mondja, megtanulta, hogy hol a határ. Ráadásul azt is megtanulta, hogy a verés néha jó megoldás, ha úgy tűnik, elfogytak az eszközeink. Ám mégsem azt tanulja meg, amit a büntetéssel üzennénk: hogy a cselekedeteinknek mi magunk vagyunk az urai, és a saját belátásunk határozza meg, merre, meddig megyünk. A gyerekeink azt tanulják meg, hogy ha a szüleiknek nincs több érvük, akkor büntetéssel/pofonnal/ütéssel zárják le a vitát. Hiszen ott több érvnek helye nincs. Csak megszégyenülés és döbbenet marad. A bizalom pedig, minden ellenkező gondolattal ellentétben, szépen csomagolni kezd, és olyan helyre költözik, ahol nem így bánnak vele. Nem játsszák el a tekintély minden áron való tiszteletének kikényszerítése érdekében.

A legfájóbb pedig, amikor úgy végződik a történet, hogy az ajtón kifelé menet elgondolkodik, és azt mondja, ez nagyon új szemlélet, amiről én beszélek, és milyen furcsa lenne, ha ő így beszélne egy diákkal, hogy megérti, hogy számára most valami nem jó, hogy mit szólna mindehhez a másik pedagógus, aki mögötte áll? Nagyot nyelek, és nem felelek, csak befelé sikítok: mit mondhatnál? Hogy tudsz valamit, amit ő nem tud? Hogy képes vagy úgy beszélni egy gyerekkel, hogy ne érezze magát rosszul? Ha ez szégyellni valónak, vagy nevetésre ingerlőnek találod, az talán az én hiányosságom is, mert nem tudtam megmutatni, mekkora erő van abban, ha elfogadod a másikat, úgy, ahogy van.  És megtorlás nélkül képes vagy tudomásul venni, hogy más vélemény is van a tiéden kívül. Sőt, talán az a helyes, és nem a tiéd.

Én kicsit sírok még befelé, hogy nem vagyunk elég hangosak ahhoz, hogy annak kelljen szégyellnie magát, aki pofonnal zárja le a vitákat.

Elgondolkodtató üdvözlettel:

dr. Skita Erika

kommunikációs hídépítő

Értsünk szót - Skita Erika

0